Fantáziarajzon a RadioAstron a Föld körül.
A program mögött jelentős nemzetközi együttműködés áll, amiről sorozatunk következő részében bővebben is szólunk majd. A négy észlelt hullámhosszhoz a fedélzeti vevőberendezéseket eredetileg Indiában (92 cm), Ausztráliában (18 cm), Hollandiában (6 cm) és Finnországban (1,3 cm) gyártották. Azonban a Szovjetunió felbomlása és az azt követő gazdasági megszorítások nehéz, szinte kilátástalan helyzetbe hozták a RadioAstron programot. Maga a tény, hogy ennyi idő és viszontagság után mégis elkészült és felbocsátását várja, egyfajta csoda. A jelentős késés miatt azonban még a múlt évezredben (!) leszállított vevők egy részének lejárt a műszaki szavatossága, már nem feleltek meg a világűrbeli működéshez támasztott szigorú feltételeknek. Ezért a rövidebb hullámhosszakra szánt két egységet Oroszországban újra kellett építeni. Az 1,3 cm-es sávban (22 GHz frekvencia környékén) érzékeny vevőbe végül amerikai berendezéseket is beépítettek. Az Európai Űrügynökség (ESA) a 27 darab, könnyű szénszálas anyagból készült antennaszegmens tesztelésében nyújtott segítséget. Ezek a „legyezőszerűen”, már a Föld körüli pályán kinyitandó darabok adják a forgásparaboloid alakú tükröző felületet, amelynek a fókuszába kerülnek a rádiócsillagászati vevők. Az antennafelület fél mm-es megbízhatósággal kell visszaadja a paraboloidot.
A RadioAstron műhold szerkezeti vázlata és főbb egységei. (Képek: ASC / Lebegyev Fizikai Intézet)
A 3,66 tonna össztömegű RadioAstron a Lavocskin gyárban kifejlesztett Navigator műholdplatformra épült. A tömegből a tudományos berendezések 2,5 tonnát tesznek ki. A szabványos kiszolgáló fedélzeti berendezések mellett külön is említésre méltó a műhold egyedi tartozéka, a nagy pontosságú hidrogén mézer atomóra. Az ugyancsak a RadioAstronon repülő rubídium atomóra svájci készítésű.
Következő cikkünkben felelevenítjük a RadioAstron program kezdeteit, s elmondjuk, hogyan kerültek bele a magyarok.
Frey Sándor
