Ember az űrben! 45 éve repült Jurij Gagarin (2. rész)
(Rovat: Vosztok és Voszhod - 2006.04.15 07:49.)

A világ első űrhajósa mindenféle baj nélkül Föld körüli pályára állt. A TASZSZ ekkor jelentette be a világnak is a hírt: „A Szovjetunió felbocsátotta a világ első embert szállító űrhajóját…”

Gagarin mindeközben tudatta az irányítással, hogy elámult: – Súlytalanságban vagyok. Látom a Földet. Látom a felhőket. Jól érzem magam. Milyen gyönyörű… A Vosztok rendben tette a dolgát, az űrhajó(s) pályára állt és hamarosan elhagyta a Szovjetunió keleti partvidékét, belépve a végtelen Csendes-óceán fölé. Valahol itt, az egyhangú vízfelület fölött „esteledett rá” az űrhajósra, a Vosztok berepült az éjszakai féltekére. A TASZSZ bejelentése egy dolog, gondolták az amerikaiak, bizonyosság kell. A hadsereg fülei, a rádió-követőállomások pásztázni kezdték az eget. Egy kis atollon befogtak egy gyenge rádiójelet egy furcsa, mozgó csillag felől: egy ember szívverését rögzítették. Az USA ebből a pár másodpercnyi sinusritmusból értesült a totális vereségről.

Az éjszakai félteke sötét semmittevésében Gagarin énekléssel foglalta el magát (a Moszkva parti esték hallatszottak a rádióban). Közben időnként, amikor rádiókapcsolatot tudtak létesíteni vele, jelentette a hogylétét. Talán ez volt az űrhajós legfontosabb dolga odafenn, igazolnia kellett, hogy jól van és túl fogja élni az emberfeletti kalandot. A repülés előtt ugyanis azt jósolták az orvosok, hogy az emberi szervezet bajban lesz odafönn mind fizikálisan, mind mentálisan. A súlytalanságban a vérkeringés összeomlásától és ezzel az űrutazó halálától tartottak a szakemberek, illetve attól, hogy az űrhajós szervezetéből olyan reakciókat vált ki a megváltozott környezet, hogy majd nem tudja irányítani az űrhajót. Emellett mentális felhők is gyülekeztek. Pszichológusok szerint a Földtől való elszakadás végtelen magányérzetet kelthet az űrhajósban, ami egyfajta űrtébolyhoz vezethet.

Szerencsére ehelyett Gagarin alig tudott betelni a látvánnyal, amíg a napfény engedte a nézelődést, majd utána szelíd dúdolgatással ütötte agyon az időt. A napfényre bukkanva elkövetkezett az orvosi félelmek legvégső cáfolatának ideje, amikor a repülési terv szerint ennie és innia kellett az űrhajósnak. Gagarin evett, ivott és határozottan semmi nem változott a közérzetében, hacsak az nem, hogy jóllakott, bár előtte sem volt éhes.

A „hajnali étkezés” – már ami a földrajzi helyet illeti – az Atlanti-óceán fölött (a Horn-fok környékén) érte Gagarint. Ahogy Afrika atlanti-óceáni partjai jó negyedóra múltán felbukkantak, lassan eljött a leszállás ideje. Az egész út legkockázatosabb része következett el a repülési idő 78. percénél: egy fékezéssel bele kellett újra merülni a légkörbe, hogy a mozgási energia tomboló hővé alakuljon. Ehhez először le kellett választani az űrhajó műszaki egységét. Egy kábel azonban nagyon ragaszkodott és nem oldott el, a sikeres leválasztás dacára mégis együtt tartva a két egységet. Az ébredő légerők hatására egymás körüli pörgésbe ment a Vosztok két darabja, de aztán szerencsére hamar elpattant a ragaszkodó kábel és a leszállóegység végre hőpajzsát mutathatta a repülési irány felé. Az űrhajós a műszereket figyelte, de az ablakon is ki-kitekingetett, ahol a pokol kezdett körvonalazódni. A súrlódástól felizzó levegő tűzgolyóként fonta körül a Vosztokot. Közben a levegő ionizációja miatt a rádió elnémult pár percre. A lassulás fokozatosan az elviselhetetlenségig fokozódott, a fájdalomküszöböt is átlépve préselte Gagarint az ülésébe.

A megpróbáltatások aztán ahogy jöttek, fokozatosan tovatűntek. Az űrhajó rendszerei mintaszerűen tették a dolgukat és a Vosztok-1 nemsokára az ejtőernyőjén függve ereszkedett alá a kazah sztyeppe felé. De a leszállásba ekkor még egy utolsó műveletet iktattak a mérnökök, nem csak simán lehuppant a földre a kabin. A műveleti tervek szerint a megfelelő magasságot elérve egy automatika katapultálta Gagarint az ülésével a kabinból, hogy saját, önálló ejtőernyőjén érjen le. A világelső – nem bízván a rendszerben – a meghatározott idő előtt pár pillanattal maga aktiválta a katapultülést, aztán rendben ereszkedett a talajra. Ebben a pillanatban azonban még hivatalos értelemben Gagarin nem volt űrutazó. A repülési rekordokat hitelesítő szervezet, a FAI egy meglehetősen merev kritériumrendszert írt elő: űrutazónak az tekinthető, aki átlépi a 100 km-es magasságot, megtesz egy teljes Föld körüli fordulatot és a felszállást és leszállást ugyanabban az űrhajóban hajtja végre. Csakhogy Gagarin nem az űrhajójában ért földet, ráadásul Bajkonurtól is még majd 400 kilométernyire nyugatra volt, azaz nem tette meg a teljes kört. A szovjet hatóságok meg is kezdték a ködösítést a leszállással kapcsolatban, csak hogy meglegyen az a rekord.

Bár a leszállás végső fázisában megvolt a rádiókapcsolat, Gagarint mégsem várták mentőalakulatok. Egy helyi traktoros rohant el a közeli faluba, Szmelkovkába, hogy segítséget hozzon, míg a hivatalos telefonokon híre járta a leszállásnak és megindultak a hivatalos kutató-mentő egységek. Gagarint a földeken dolgozó parasztok vették körül. Kicsit furcsa szerzet volt a narancssárga szkafanderében az égből pottyant figura a középkoritól alig elrugaszkodott életmódú kolhozparasztok számára.

A titkolózás áthidalta a hitelesítéssel kapcsolatos problémákat és néhány nap múlva Gagarin hivatalosan is az első lett az űrben. A lényeg azonban az volt, hogy az ember baj nélkül megjárta az új közeget, a borúlátó jóslatok ellenére meghódította a világűrt is. Hogy az egy kör nem sok tapasztalatot adott? Ez akkor még nem számított. Maga Gagarin viszont egy érdekes tapasztalattal lett gazdagabb, melyet alig tudott megfogalmazni: „Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor újra szovjet földre léphettem. Először a büszkeség töltött el, mivel sikeresen teljesítettem a feladatomat. Általánosságban egyetlen szóval lehetne kifejezni az összes érzésemet: öröm”.