Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Az űr a végső határ
(Rovat: Vélemények, Vosztok és Voszhod , Mercury és Gemini - 2018.09.20 07:15.)

Ez a mottója a népszerű Star Trek sorozatnak, de arra a kérdésre már nehezebb választ találni, hogy hol kezdődik?

Ha egy televíziós vetélkedőben megkérdeznének tíz embert, hogy ki volt az első amerikai űrhajós, a többségük rávágná, hogy John Glenn! Akkoriban a magyar médiumok meglehetősen sokat foglalkoztak a veterán űrhajóssal, amikor 77 évesen ismét űrutazáson vett részt, az első repülése után 37 évvel. A kérdésre adott válasz azonban nem pontos. Glenn 1962-es űrrepülését két „űrugrás” előzte meg. Alan Shepard és Virgil Grissom Mercury kabinjai nem kaptak a hordozórakétától akkora sebességet, hogy elérjék a Föld körüli pályát. A szovjetekkel ellentétben tehát az amerikaiak szuborbitális űrrepülésekkel kezdtek, de ennek ellenére a néhai John F. Kennedy elnök az első amerikai űrhajósként tüntette ki Alan B. Shepardot.


Alan Shepard csak később, a holdrepülése révén léphetett be az „igazi” űrhajósok táborába. (NASA)

Ha viszont Shepard volt az első amerikai az űrben, akkor ki vagy mi volt John Glenn? Ő pedig az az első amerikai űrhajós volt, aki Mercury típusú, Friendship-7 (Barátság-7) nevű űrhajóján háromszor kerülte meg bolygónkat, vagyis az első amerikai, aki orbitális űrrepülést hajtott végre.


John Glenn volt az első amerikai, aki megkerülte a Földet. (NASA)

De ki tekinthető űrhajósnak? Hát aki űrhajón utazik – hangozhat az egyszerű válasz. De akkor mi az űrhajó? Ezzel párhuzamosan azt is firtathatnánk, hogy mi különbség van az űrhajó és a repülőgép között? Most tekintsünk el a konkrét fizikai magyarázattól, és fogadjuk el azt a lényegi különbséget, hogy az adott (űr)járműnek ki kell jutnia a világűrbe, azaz át kell haladnia a légkör és az űr határán. (A világűr határáról szóló vita fizikai alapú tudományos megközelítésével közelmúltbeli cikkünkben foglalkoztunk. – A szerk.) Csakhogy itt van – pestiesen szólva – az eb elhantolva: a világűr nem egy élesen elhatárolt réteg felett kezdődik, nem úgy néz ki, hogy a légkör hajszálvékony „héja” felett már a kozmosz helyezkedik el. A korai kutató eszközök, rakéták csak kóstolgatták, de nem érték, érhették el a Föld körüli keringési pályára való kijutás sebességét, de a 200–300 kilométeres magassági sávban már kétségtelenül hosszabb-rövidebb időt töltöttek az űrben. Nem üres szócséplés, nem jogászi fogócska a világűr határának pontos meghatározása, hiszen a jogi szankciókon kívül számolni kell azzal is, hogy egy szándékos berepülés akár súlyosabb reakciókat is kiválthat a „légtér sértettjéből”. (Ezért nem lehet elismerni az országok felfelé, a végtelenig terjedő szuverenitását). Bonyolultabb a helyzet azoknál az űreszközöknél, amelyek egyaránt igénybe veszik a világűrt és a légteret is, mint például tették azt az amerikai űrrepülőgépek.

Ki az űrhajós?

Amíg a Szovjetunióban az ötvenes évek végén az R–7-es interkontinentális, ballisztikus rakéta megjelenésével háttérbe szorultak, sőt évtizedekig teljesen szüneteltek az űrrepülőgépek fejlesztéséhez szükséges előkísérletek, addig az Egyesült Államokban egészen 1968-ig repültek az X–15-ös rakéta-repülőgépekkel. Ezek a repülések azonban elnyelődtek a rakétapropaganda tengerében, és csak a szakmai lapok számoltak be róluk. Az X–15-ösök ugyan nem voltak alkalmasak Föld körüli repülésre, de nagyjából 10 percig tartó szuborbitális repülésekre igen. (Hasonló megvalósításúak lesznek a nemsokára rendszeressé váló, ún. űrturista utak).

Az amerikai légierő (USAF) nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy mindenkit űrhajósnak tekintenek, aki eléri legalább az 50 mérföldes (kb. 80 km) magasságot. Az X–15-ös rakéta-repülőgép Boeing B–52-es repülőgép szárnya alól indulva 199 repülésből 13-szor volt képes ezt a magasságot elérni, tehát az űrhajósok létszáma e magassági kritériumnak megfelelően nyolc pilótával tovább gyarapodott, de mivel Joseph Engle a Columbia fedélzetén is eljutott a világűrbe, ő „alanyi jogon” vált űrhajóssá, az X–15 „űrhajósi” címe helyett.

Az ASE (Association of Space Explorers), az Űrhajósok Nemzetközi Szövetsége (melynek Farkas Bertalan is tagja) ugyanakkor csak azt fogadja el hivatalosan űrhajós feltételnek, aki legalább egyszer megkerülte a Földet, a szuborbitális repülések végrehajtóit nem tekinti annak. (A lényegében Gagarin űrrepülését tekintve alapnak azért tegyünk egy apró pontosítást: a Vosztok-1 nem hajtott végre egy teljes Föld körüli keringést.) Bonyolítja a helyzetet, hogy a Nemzetközi Repülő Szövetség (Fédération Aéronautique Internationale, FAI) 100 km-ben ismeri el a világűr határát, és ennek megfelelően tartja számon a különféle rekordokat. Így nyerte el a SpaceShipOne is a tízmillió dolláros X-díjat, amikor két alkalommal sikerült a 100 km-es határ fölé emelkednie.

Ismeretes még a Kármán-vonal, mint határ. A magyar származású tudós sok tizedesjegyre pontos számot tett közzé, melyet a sajtó nem tudott érdemben kezelni. Előbb egész számra kerekítették, majd a könnyebb érthetőség, kezelhetőség érdekében, kerek 100 km-ben határozták meg. (Maga Kármán Tódor egyáltalán nem tartotta fontosnak saját megoldásának propagálását. – Almár Iván megjegyzése.)

A világűr határának kérdésére nehéz határozott választ adni. Ha ugyanis azt a pályát adjuk meg a légtér és a világűr elválasztását jelentő „vonalnak”, amelyen az űreszköz egy teljes Föld körüli keringést meg tud tenni anélkül, hogy bármilyen hajtómű-kapcsolással módosítaná a pályáját, akkor „pontosan” megadtuk a határt. Ha viszont ezt kilométerekben akarjuk kifejezni, akkor nem járunk sikerrel. (Ráadásul a légkör állapota az időben nem állandó, ahogyan azt korábbi cikkünkben is olvashatják. – A szerk.)

Meg kell említenem, hogy a problémára egyértelmű megoldást ad a 2012-ben elhunyt Gál Gyula professzor, világhírű űrjogász funkcionalitási elve, de annak részletesebb taglalása nem ennek a cikknek a feladata. (Röviden: az űrtevékenységet nem az határozza meg, hogy milyen magasságban történik, hanem a tevékenység szerepe a döntő. – A szerk.) Azt viszont leszögezhetjük, hogy minden olyan vonal, amelyik „elválasztja” a légteret az űrtől, csakis önkényesen, valamilyen egyéb érv alapján megállapított határ lehet.

Az űrhatár fontossága az első mesterséges holdnál

A Szputnyik-1 fogadtatása az ömlengéstől a lekicsinylésig bezárólag változott szerte a világon. Sir Bernard Lovell angol csillagász szerint ez „teljesen rendkívüli ... a legnagyobb dolog a tudomány történetében ... az emberi értelem legnagyobb tudományos teljesítménye” volt. Rawson Bennett ellentergernagy, az US Naval Research főnöke viszont így minősítette a szputnyikot: „Egy darab vas az égen … ilyet bárki oda tud küldeni!” A londoni Guardian újság körültekintően fogalmazott: „A becsületes szándék mellett feltűnt egy nemzetközi konfliktus, a világűr katonai felhasználásának lehetősége a nemzetek erős presztízskésztetése következtében. Öt évvel ezelőtt még az űrrepülés jótéteményében hittünk, ma a hidegháború újabb fejezete kezdődik el. Ez pedig veszélyesebb bármilyen más sugárzásnál is.” A Guardian cikkírója tehát átlátta azt a lehetőséget, hogy a bip-bip jelek nemcsak egyszerű hangok a világűrből, hanem azt is jelzik, hogy egy esetleges újabb háborúban már az amerikai kontinens is szörnyű pusztításnak lesz kitéve.

1961-ben, Tyitov űrrepülése után Nyikita Hruscsov pártfőtitkár szemernyi kételyt sem hagyott efelől egyik beszédében: „Ma még 5 tonnás űrhajókat teszünk rakétáinkra, de holnap már ugyanilyen nukleáris bombákat is elhelyezhetünk, hogy eljuttassuk a Föld bármelyik pontjára.” Eisenhower elnök látszólag közömbösen értékelte a szovjet bejelentést: „Egy kis labda az égen, amely jottányit sem kelti fel az érdeklődésemet.” Az elnök közömbösségére egy 1996 végén, a Christian Science Monitorban írott cikkében Robert Cowen kutató adott magyarázatot. A nemzetközi jog szerint az egyes államok szuverenitása a légkör határáig terjed ki, tehát minden további nélkül megsemmisíthetik az azt megsértő repülőgépet, űreszközt. Az Egyesült Államok 1950-es évekbeli álláspontja szerint a Kármán-vonalnál érne véget az állami szuverenitás, tehát a majdan felbocsátandó műholdakról szabadon meg lehetne figyelni a célország területét. Az amerikaiak azt is tudták, vagy inkább sejtették, hogy a szovjetek sohasem egyeznének bele egy ilyen légtér–űr felosztásba, hogy elkerüljék területüknek az űrből történő ellenőrzését. A szputnyikkal megkaparintott elsőséggel járó dicsőség egyszersmind elhomályosította a szovjet stratégiai tervezők távolba pillantó szemeit. Mivel ők lettek az elsők, később már nem emelhettek kifogást más országok űreszközei ellen. Eisenhower elnök tehát az elsőség „szándékos” átengedése miatt látszott közömbösnek, holott gyakorlatilag nyerő helyzetbe került; az amerikaiak szabad kezet kaptak a felderítő holdas rendszerük kiépítésére. Ez hamarosan teljes gőzzel meg is indult, és az USA máig ható stratégiai előnyre tett szert az elsőség dicsőségének „elvesztése” árán.


Koroljov látogatást tett Peenemündében, 1945-ben. (Rosszija v koszmosze)


Koroljov 1954-es tanulmányában „mondott le” a szuborbitális űrrepülésről, mert az ellenség területének megfigyeléséhez sokkal több időre volt szükség, mint az ilyen típusú repülésnél rendelkezésre álló 7–8 perc. A tervek figyelemre méltóak voltak és a jobbról második kivételével meg is valósultak. Ennél a kétségtelenül unikális tervnél a visszatérő egység rotorszárnyakat bontott volna ki, és helikopter módjára ért volna földet. (Rosszija v koszmosze)

James Gavin amerikai hadseregtábornok, a huntsville-i katonai rakétakísérleti csoport vezetője 1966-ban, Bostonban, a Repülés- és Űrrepülésügyi Intézetben megtartott beszédében szemére vetette a Pentagonnak, hogy szándékosan késleltette az első amerikai mesterséges hold elindítását. A tábornok nyilván nem ismerhette a Robert Cowen által, három évtizeddel később leírtakat, de szavai jól alátámasztották a „késleltetés elméletét”. Gavin rámutatott, hogy az első szovjet szputnyik előtt egy évvel, 1956 nyarán, Wernher von Braun egy Jupiter-rakétát juttatott 1120 km-es magasságba, tehát már ekkor lehetséges lett volna egy amerikai mesterséges hold felbocsátása. A start engedélyezését a tábornok többször is kérelmezte a Pentagontól, de beadványait sorozatosan visszautasították.

Szuborbitális űrhajós lehetett volna első?

A Szovjetunióban az első Föld körüli repülésre Jurij Gagarint, German Tyitovot és Grigorij Nyeljubovot 1961. január 18-án jelölték ki. Nyikolaj Kamanyin tábornok naplójában visszatükröződik az időszak szovjet politikai vezetésének azon követelése, hogy elérjék, és túlszárnyalják az Egyesült Államokat. Ezért tulajdonítottak óriási jelentőséget az ember űrrepülésének, az űrversenyben elérhető elsőségeknek, amelyeket politikailag tudnak hasznosítani. Kamanyin beszámol arról is, hogy nem sokkal a startra kijelölt nap előtt felhívta őt Konsztantyin Versinyin, a légierő marsallja, aki olyan értesítést kapott, hogy az amerikaiak állítólag április 28-áig felbocsátják első, emberszállító űrhajójukat. A marsallt Kamanyin megnyugtatta, hogy a Vosztokot feltétlenül elindítják 11-én vagy 12-én.

1961 elején a NASA nagy nyomás alatt állt, hogy az első ember felbocsátásával visszavegye a Szputnyik által elvesztett elsőségét az űrversenyben. Az Atlas hordozórakéta azonban nagy késésben volt, a rendelkezésre álló Redstone pedig nem rendelkezett elegendő teljesítménnyel, hogy elérje a Mercury űrhajóval a Föld körüli pályát. Maradt tehát a szuborbitális űrrepülés, és a Ham majommal végrehajtott kísérlet után – elvileg – megnyílt az út az első amerikai űrhajós előtt. Annál is inkább, mert 1961 márciusára terveztek egy Mercury-Redstone repülést a hordozórakéta és az űrhajó megfelelő összehangolása céljából. A NASA elkezdte erőltetni, hogy az 1961. március 24-ére tervezett kísérlet ne csak az MR-BD főpróbája legyen, hanem indítsák el egy negyedórás űrugrásra az első amerikai űrhajóst! Wernher von Braun, a német származású, de már 1954-től amerikai állampolgárságú rakétamérnök azonban ragaszkodott egy utolsó ember nélküli próbához, mert szakmailag úgy ítélte meg, hogy a rendszer még nem teljesen alkalmas a pilótás űrrepülésre.


1961. március 24. Ember nélkül emelkedik fel az MR-BD (Mercury Redstone Booster Development). (NASA)

Ezt a vélekedést támasztja alá Tom Wolfe „Az Igazak” című könyvében (Háttér Kiadó, 1992): „A versenyzők a célszalaghoz közeledtek. Gilruth (Robert Gilruth, a Project Mercury vezetője) azt fontolgatta, hogy már márciusban fölküldi Shepard-ot. Wernher von Braun azonban ragaszkodott egy utolsó próbához, ami fényesen sikerült is. Ezután viszont a homlokát ráncolta minden utólagos jóstehetség, nem vesztegettek-e el drága időt.”


Most már Shepard is ott van a fedélzeten, 1961. május 5-én. (NASA)

Így vesztette el Alan Shepard azt a lehetőséget, hogy három hetet verjen Gagarinra, és így ő legyen az első ember az űrben. Történelmietlen a kérdés, de fel kell tennem: ha Shepard benn ült volna a Mercury űrhajóban 1961. március 24-én, akkor – a szuborbitális repülés ellenére – most őt tartanánk-e számon a világ első űrhajósaként?

Kamanyin tábornok tehát nyugodtan aludhatott és ígérhetett, a szovjet elsőség már nem forgott veszélyben. Másnap az utolsó szputnyik-űrhajó (Vosztok-3K) egy Föld körüli keringés után leszállt Iván Ivanovics „űrhajóssal” és Zvjezdocska kutyával. Már csak 19 nap volt hátra Gagarin startjáig.


Jurij Gagarin, a világ első űrhajósa. (Roszkoszmosz)

A Vosztok-1 sikeres űrrepülésével azonban a történet még nem ért véget. Gagarin visszatérésének körülményei homályban maradtak, különböző okok miatt. Az egyik ok az volt, hogy mivel nem az űrkabinnal ért földet, hanem kb. 7 km-es magasságban katapultált, ezért hiába lett ténylegesen Gagarin a világ első űrhajósa, a FAI feltételei szerint nem lett az! Ismét felmerült tehát Shepard elsőségének kérdése, de a szuborbitális pálya ennek ellentmondott. Évek múlva született megegyezés, hogy a Vosztok űrhajósok űrrepülési idejét a starttól a katapultálás kezdetéig — az űrhajó elhagyásáig — számítják. De ez már tényleg egy másik történet.


Startol a Vosztok. (Rosszija v koszmosze)


Vosztok űrkabin a földön. (Pokorenyija koszmosza)

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2019