Cunamik a Marson?
(Rovat: Távoli világok kutatói, Űrszondák a Marsnál - 2016.05.31 07:15.)

Ha nem is most, hiszen folyékony víz nincs a bolygó felszínén, de 3,4 milliárd évvel ezelőtt 50 m magas szökőárak rombolhatták a valaha volt marsi óceánpartot.

Legalábbis ezzel a merész elképzeléssel állt elő egy spanyol vezetésű kutatócsoport, akik érvelésüket nemrég a Scientific Reports című folyóiratban publikálták. A feltételezett szökőárakat egy-egy nagyobb kisbolygó becsapódása válthatta ki, amelyek ha szárazföldre hullanak, 30 km körüli átmérőjű krátert hagytak volna maguk után.

Manapság a Mars egy száraz bolygó, de egyre több bizonyíték mutat arra, hogy ez nem volt mindig így. A valaha létezett nagy kiterjedésű marsi óceán egyik bizonyítékát a felszínmagasság-mérések szolgáltatják. A kép azonban még távolról sem teljesen tiszta. Az egyik gond vele, hogy nem lehet egyértelműen végig azonosítani a partvonalakat, amik elválasztották az óceánt a szárazföldtől. Egyes szakaszok nagy mértékben különböznek, mind hosszúságukat, mind a magasságukat tekintve. Márpedig ha tényleg létezett egy állandó, hosszú időn át fennálló vízóceán a bolygón, ahhoz part is kellett.

A frissen közzétett elképzelés legalább részben megoldást kínál a partvonal problémájára. A nagy erejű cunamik ugyanis egyes helyeken jócskán átformálhatták a partvidéket. Az akár 50 m magasságúra becsült szökőárak szikla- és jégtömböket szórhattak szét kiterjedt területeken, a partoktól akár több tíz vagy több száz km-es távolságban. Épp ilyen jellegű területeket kerestek a Mars északi féltekéjén, egy alacsonyan fekvő síkság (Chryse Planitia) és egy magasabban fekvő felföld (Arabia Terra) határvidékén. A vizsgálatokhoz többek közt a NASA Mars Odyssey szondájának infravörös felvételeit használták.

A vizsgált marsi vidék magassági térképe. (Kép: MOLA Science Team / MSS / JPL / NASA / Rodriguez et al. 2016)

Az azonosított sziklás területeken látottakra nem találtak más épkézláb magyarázatot, mint hogy a méteres nagyságrendű tömböket valami a gravitáció ellenében felfelé hordta az enyhe lejtőkön; ez a valami lehetett a szökőár. Méghozzá nem is egy, hanem kettő. A korábbra feltételezett esemény hatása messzebbre elért, a visszaáramló víz pedig csatornákat vájt a felszínbe. A feltehetően pár millió évvel későbbi cunami, amely már a bolygó lehűlésének idejére esett, inkább jégtömböket vitt magával, és hatása kevésbé távolra ért el.

Fent a „régi” óceán rekonstruált partvonala, illetve az akkori cunami által érintett területek (pontozva, fekete határvonallal). Alul az évmilliókkal későbbi, már jócskán visszahúzódott óceán „új” partvonala és a második szökőár hatása. (Kép: MOLA Science Team / MSS / JPL / NASA / Rodriguez et al. 2016)

Összehasonlításképp, a Föld egyik legnagyobb közelmúltbeli természeti katasztrófája, a 2004-es szumátrai földrengést követő szökőár az Indiai-óceán partjait elérve helyenként 30 m magas hullámokkal érkezett, és 185 ember esett áldozatául.

A bizonyítékok az évmilliárdokkal ezelőtt bekövetkezett marsi szökőárakra azért nem tekinthetők sziklaszilárdnak. A kutatókon a sor, hogy alternatív magyarázatokon is gondolkodjanak. Annál is inkább, mert a feltételezett marsi cunamik utóhatásai a jelek szerint meglehetősen különböznek a hozzájuk hasonlatos földi eseményekéitől. De persze az is igaz, hogy senki sem tudhatja igazán, miképp festene egy szökőár által átformált óceáni partvonal, ha néhány milliárd évig magára hagyjuk egy fokozatosan kiszáradó, lehűlő, légkörét jószerével elvesztő bolygón...