Űrvilág
Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

10 éve történt: Clementine a Holdat fürkészi
3. rész: Furcsa fények a felszínről

(Rovat: Távoli világok kutatói, Szárnyaló képzelet - 2004.03.28 23:17.)

Sorozatunk 3. és egyben befejező részében egy érdekes jelenséget járunk körül. Ezek a Holdon időről időre megfigyelhető felvillanások. Úgy tűnik, a Clementine űrszonda talán e századokon keresztül érthetetlennek tűnő esemény létrejöttének magyarázatához is közelebb vihet bennünket.

Holdi átmeneti jelenségnek (Tranzient Lunar Phenomenon – TLP) nevezzük a Holdon teljesen váratlan időpontban és előre meg nem jósolható helyen észlelhető időszakos elhomályosodásokat, elszíneződéseket és felvillanásokat. Az elsőt már 1540. november 26-án megfigyelték. Sokáig a „holdlakók” üzenetének gondolták, később holdi vulkánkitöréseknek vélték, s voltak, akik meteor-becsapódást sejtettek a háttérben. A legtöbben a vulkánosság mellett foglaltak állást.


1787. április 19-én például az Uránuszt is felfedező William Herschel észlelt „tűzhányót” a Hold árnyékban lévő félgömbjén. Magyar csillagász a feljegyzések szerint először 1822-ben figyelt meg felvillanásokat. Zách Ferenc Xavér és L. Flaugergeus ezévben több alkalommal figyeltek meg lunáris „tűzhányókat”.

1854. december 27-én egy bizonyos R. Hart jegyezte le az alábbiakat, miután egy TLP-t látott mintegy öt órán át: „Soha nem láttam még hozzájuk hasonlót a Holdon, ámbár nagyon gyakran figyeltem meg az égitestet a legutóbbi negyven év folyamán. (…) Úgy tűnt előttem a fény erőssége és a színkontraszt alapján, hogy két aktív tűzhányóról van szó, vagy pedig két kráterről, amely egyazon vulkánon helyezkedik el és aktív.”

Ehhez hasonló észlelésekből ma már több száz áll a csillagászok rendelkezésére, így lehetőség nyílik az összehasonlító elemzésekre is. Ám a feljegyzések sokszor egymásnak ellentmondanak, ezért a TLP-ket altípusokra kellett bontani, s ez jelentősen megnehezítette a kutatásokat.

Az Apollo-program során biztonsági okokból különösen nagy figyelmet fordítottak a TLP-megfigyelésekre, de biztos magyarázatra ekkor sem bukkantak. Sőt, az addig legelfogadottabb „vulkánosság-hipotézis” is egyre kevésbé állta meg a helyét, hiszen – mint kiderült – a Holdon jelenleg nincs is aktív vulkáni tevékenység.


Az áttörés – hála a Clementine 1994-es vizsgálatainak – 2002 végén következett be. Bonnie Buratti, a NASA egyik csillagásza egy 1953. november 15-én Leon H. Stuart amerikai amatőrcsillagász 20 cm átmérőjű lencsés távcsövével készített a felvételét hasonlította össze az űrszonda képeivel. Stuart fotója egyébként napjainkig az egyik legmegbízhatóbb megfigyelés: pontosan tudni lehet a TLP helyét és idejét. Buratti ennek az 1953-as, Stuart-féle felvillanásnak a helyén a Clementine képein egy 1,5 km átmérőjű krátert talált. A kráter fényessége alapján kiderült, hogy egy rendkívül fiatal becsapódás hozhatta létre.

Képi bizonyítékok megléte miatt a szakemberek általában egyetértenek abban, hogy a Clementine űrszonda igazolja, hogy a Stuart-féle tranziens jelenséget becsapódás okozta. Arról viszont még folyik a vita, hogy vajon az összes TLP-t becsapódás okozza-e. Hiszen volt olyan átmeneti jelenség, ami több mint öt órán át volt megfigyelhető. A becsapódás során voltaképpen nem is magát a becsapódást, hanem az annak során kidobott anyagfelhő válik láthatóvá. Ha ez igaz, akkor a láthatóság addig tart, amíg az anyagfelhő megfelelően nagy kiterjedésű, ugyanakkor elegendően nagy sűrűségű ahhoz, hogy a fény nagy részét visszaverje. Ez rendkívül sok számítást igényel még. Fontos, hogy a TLP fényességének időbeli lefolyását s tanulmányozzák a kutatók, hiszen ebből következtetni lehet az anyagfelhő méreteire.

A TLP-k tanulmányozása tehát tovább tart, noha igazán jó jel e tekintetben, hogy a legmegbízhatóbb TLP-megfigyelést, úgy tűnik, sikerült megmagyarázni. Ám a Clementine történetét és eredményeit bemutató sorozatunk utolsó részében tett kis kitérő talán jó példa volt arra, milyen hosszú ideig eltarthat egy-egy űrszonda adatainak elemzése.

Ezzel zárjuk sorozatunkat, s előrebocsátjuk, a tervek szerint a közeljövőben három űrszonda érkezik a Holdhoz. Egyikük a rengeteg technológiai újítást felvonultató ionhajtóműves európai Smart-1 űrszonda, a másik kettő pedig a japán JAXA űrhivatal által épített és még felbocsátandó Lunar-A és Selene szondák. A Lunar-A penetrátorokat juttatna a Hold felszínébe, a Selene egy leszállóegységet juttatna a felszínre, miközben az anyaszonda Hold körüli pályáról végezné megfigyeléseit.

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2024