A józan ész győzelme:
30 éve repült a Szojuz-Apollo (2. rész)
(Rovat: Szojuz-Apollo közös űrrepülés - 2005.07.17 11:33.)

A világ (és ez először jelentette valóban az egész világot) a tévékészülékek előtt izgult a program sikeréért és tapintható feszültséggel várta, hogy egy pillanatra a béke érzésével egyesüljön egy jelképes kézfogásban Kelet és Nyugat.

A tervezők egy álló napot szántak rá, hogy a két űrhajó pályája közeledjen egymáshoz (és közben az űrhajósok lefuttathassák az ilyenkor szokásos rendszerteszteket, hogy az igazi előadás valóban hibátlan lehessen). Közben felmerült egy már-már elmaradhatatlan hiba: a dokkolómodul makacskodott, utasai az átjáróajtót még ki tudták nyitni az „Apollo-oldalon”, de később nem tudták visszacsukni. Az amerikaiaknak persze megvolt az ilyen helyzetekre rendszeresített szellemi kapacitása és míg a legénység nyugovóra tért, a földi csapat kidolgozta a megoldást és minden technikai akadály elhárult a siker elől.

Szojuz, itt az Apollo. – szólt bele az éterbe Deke Slayton oroszul – Hallotok bennünket?
Jól hallunk. Helló mindenkinek – köszönt vissza Kubászov angolul.
Ezzel lezajlott a kapcsolatfelvétel, hivatalosan is kezdetét vette a repülés várva várt közös része. Ekkor kapcsolódott be a tévékészülékek előtt várakozó nézősereg. Az izgalomtól bőbeszédűvé és elcsukló hangúvá vált szakkommentátorok közvetíthették a nagyvilágnak, amit a nézők maguk is láthattak: a Szojuz űrhajó dokkolórendszerére szerelt „célkereszt” egyre közelebb jött és a méterek elfogytával egy zökkenés tudatta, hogy a két űrhajó sikeresen összekapcsolódott. Ekkor 2005. július 17-ét írtak.

Érintkezés – jelentette be Stafford.
Befogás – válaszolta Leonov.
Ezzel az egyszerű párbeszéddel megvalósult, ami akár egy évtizeddel korábban is elképzelhetetlen volt, egy amerikai és egy szovjet űrhajó kozmikus kézfogásban egyesült. A Portugália atlanti-óceáni partja felett bekövetkezett eseményt technikai szünet követte. Az igazi kézfogáshoz újabb rendszerellenőrzésekre (a dokkolómodul hermetikusságának megerősítésére), valamint a zsilipben a légkör kiegyenlítésére volt szükség. Amint ez megvolt, jöhetett a fő attrakció, a legénységek találkozása.

Alekszej, a nézők már várnak – szólt át Stafford parancsnoktársának, barátjának, aki aztán különösebb ceremónia nélkül egyszerűen beúszott a képbe és (miközben az űrszerelvény a franciaországi Metz városa fölé ért) kezét nyújtotta. Stafford melegen megrázta a felé nyújtott jobbot és a repülés a csúcspontjára ért.

Az űrünnep jelképes ajándékok kölcsönös átadásával folytatódott. Stafford, Slayton, Leonov és Kubászov a dokkolómodulban gyűltek össze és barátian gyürkőztek az űrhajósok számára eléggé szokatlan protokollfeladatokkal. Összeillesztettek egy emlékplakettet, mely két darabban, külön-külön űrhajón érkezett, aláírtak egy közös emléklapot és beszélgethettek Gerald Ford elnökkel. Az első találkozás azonban rövidre szabott volt. A protokollt követően mindkét legénység visszatért a saját űrhajójába.

A közös repülésre csak másnap került sor. A zsilipelést követően Brand a Szojuzba, Leonov pedig az Apolloba szállt át és kezdetét vehette egy nagyszabású tévéközvetítés. A Stafford oroszul mutatta be az amerikai űrhajót, Leonov pedig angolul írta le a Szojuzt a tévénézőknek. Újabb átszállások következtek (Brand vissza, Kubászov pedig átlebegett az amerikai oldalra, míg Slayton is útra kelt. Közben folyamatosan beszéltek a tévénézőknek, ki-ki a másik nyelvén. Az egész repülés lényegét Leonov ragadta meg, amikor a közvetítés során az űrhajósok által mindig is emlegetett érzéssel fordult a tévénézőkhöz: - Kedves amerikai tévénézők. Rosszul teszi fel az a kérdést, az, aki azt kérdezi, melyik ország a szebb. A leghelyesebb azt mondani, hogy semmi sem lehet szebb a mi kék bolygónknál.

Az idő gyorsan telt és már csak egy közös vacsora és egy nemzetközi sajtótájékoztató volt hátra. A tubusos leves, vagy a konzervpulyka elfogyasztása közben a riporterek összes kérdése válaszra talált, majd az ünnep lassan elenyészett. Az űrhajósok visszamásztak a kabinjaikba és a közös repülés véget ért.

A harmadik napon már nem volt átszállás, csak az űrhajók vettek részt közös feladatokban. Az űrhajósok szétválasztották a két űrhajót és az Apollo úgy manőverezett, hogy a Szojuz számára eltakarja a Napot és a szovjetek egy mini napfogyatkozást figyelhessenek meg. Kubászovék a napkoronát tanulmányozták, miközben a két űrhajó néhány méterre egymástól köteléket repült. A kísérlet végeztével újra egy dokkolás következett. Három órát repültek így, összekapcsolt konfigurációban még, aztán újra szétváltak, bár ez még nem jelentette a véget. Az űrhajók néhány kilométerre elszakadtak egymástól, közben a detektorok a Szojuz és Apollo közötti gázokról készítettek spektroszkópiai méréseket.

A feladatok végeztével az űrhajósok rádión elbúcsúztak egymástól és a Szojuz hazaindult. Mindössze hat év telt el az Apollo-11 leszállása (az ádáz holdcsata) után és Walter Kronkite élőben közvetíthette az amerikaiaknak (és persze világszerte a többi csatorna is a saját nézőinek) a Szojuz-19 leszállását. Az Apollónak még három napi repülés volt hátra ekkor. Miközben Stafford, Brand és Slayton a Föld megfigyelésével foglalatoskodott, volt idejük örömmel nyugtázni a hírt, hogy Leonovot a sima leszállást követően vezérőrnaggyá léptették elő (Kubászov pedig civil lévén „mindössze” a Szovjetunió Hőse lett). Utolsó műveletként leválasztották a dokkolóegységet és gravitációs anomáliák után kutattak a műszerekkel (később a modul visszatért a légkörbe és elégett).

Következett az Apollo űrhajók legutolsó művelete, a leszállás. A sok sima landolás helyett azonban kalandos, a katasztrófát súroló visszatérés várt az amerikai legénységre. Az ejtőernyők működésébe csúszott valami fatális hiba – az automatikus nyitás helyett csak kézi irányítással sikerült aktiválni őket, ám 30 másodperces késéssel -. A késlekedés miatt a már a számítottnál sűrűbb légrétegekbe süllyedt űrhajó himbálózni kezdett a légerők hatására, amit az automatika a kormányfúvókákkal próbált csillapítani. Viszont a szintén automatikus nyomáskiegyenlítő szelepek már kinyíltak addigra, utat engedve a kinti levegőnek a kabinba. Lévén a kormányfúvókák a nyomáskiegyenlítő szelepek mellett, a beáramló levegő a fúvókák mérgező égéstermékeit is bőséggel vitte magával a kabin belsejébe.

Az űrhajósokat súlyos köhögési rohamok fogták el és Stafford csak a fulladás határán tudta magára és társaira feladni az oxigénmaszkokat, miközben Brand el is ájult. A hiba eredményeként az űrhajósok a halálos dózis háromnegyedének megfelelő adagot szívtak be a gázból. Mindennek tetejébe az űrhajó a tengervízre érve fel is borult. A mentőegységek a szokásos ünneplés helyett rohamtempóban Honoluluba (a legközelebbi amerikai kórházba) szállították a három űrhajóst, akik még két hétig voltak kénytelenek az ágyat nyomni.

Az Apollo leszállási problémái ellenére a program teljes sikerrel zárult. Bár rögtön nem alakult ki hatalmas űrbarátság a két nemzet között („hála” Reagan elnök későbbi politikájának, melyben a Szovjetunió újra a „Gonosz Birodalma” hidegháborús címkéjét kapta meg a csillagos-sávosoktól), a repülést mégis az űrkutatás egyik legnagyobb pillanataként tartjuk számon. És ez a repülés volt, ami a későbbi Shuttle-Mir, majd az ISS expedíciók nyitánya volt. Hála a józan tudósoknak, a verseny lassan együttműködéssé szelídül(t).

Dancsó Béla