Csillagközi űrszondák (4. rész)
Voyager Csillagközi Küldetés
(Rovat: Szárnyaló képzelet, Távoli világok kutatói - 2004.07.15 09:40.)

Miután a Voyager-1 távozott a Naprendszerből, a Voyager-2 folytatta útját. Vizsgálta az Uránuszt, a Neptunuszt, majd elhagyta az óriásbolygókat. A Voyager-ikrekről szóló sorozat befejező részében arról lesz szó, mit is csinál a két szonda napjainkban.

A szondapáros minden tekintetben különleges és egyedülálló missziót végez. Az első olyan ember alkotta űreszközökről van szó, amik a bolygórendszer külső határában végzik munkájukat. Az égi vándorok indítása óta 27 év telt el, és ezek az eszközök jutottak legmesszebbre a Földtől. A Voyager-1 3,6 csillagászati egységet tesz meg egy év alatt, és a Naprendszer síkjához képest 35 fokos szögben észak felé tart, a Voyager-2 3,3 csillagászati egységet halad évente, déli irányban 48 fokos szögben kerül egyre messzebb tőlünk. A távolság olyan nagy, hogy már csak az ausztráliai 70 méter átmérőjű állomással tudják fogni a Voyagerek jeleit. A kapcsolatfelvétel igen hosszadalmas, 12,5 órába telik mire a rádiójelek elérik a szondapárost.

Az űrszondák szép képeket készítettek igen jelentős távolságból Naprendszerünk néhány bolygójáról. 1990-ben készült az utolsó kép Voyager-kamerával: a nagy Naprendszer-fotón a nagybolygók csoportját sikerült megörökíteni.

Mint a sorozat előző részében már beszámoltunk róla, mostani küldetésük neve „Voyager Interstellar Mission”, csillagközi misszió. Egyik nagyon lényeges feladatuk a heliopauza elérése, és áttörése. A heliopauza az a lökéshullámfront, ahol a napszél találkozik a galaktikus sugárzással. Pontosan ezért is érdekes a Voyagerek munkája, mert ha sikeresen áttörik a heliopauza határát, és még működnek is akkor, a galaktikus sugárzást közvetlenül tudják vizsgálni, így a galaktikus részecskeáramról is többet tudhatunk meg. Ez a határ mindig másutt helyezkedik el. Mivel a naptevékenység nem egyenletes, ennek megfelelően változik a heliopauza határa is. 11 éves ciklussal hol beljebb, hol kijjebb található a Napot buborékszerűen körülvevő helioszféra felülete. Amit a Voyager-1 most elérni látszik, az annak a területnek a külső határa, amit még átjár a napszél.

A Kuiper-övet már maguk mögött tudhatják az égi vándorok, legalábbis annak jelentősen nagy részét. A bizonytalanság annak köszönhető, hogy a Kuiper-öv külső határára vonatkozó becslések igen eltérőek. Sajnos az „idő vasfogának” munkája miatt a Voyager-1 részecskeáramlást mérő műszere elromlott. Így tőle nem kaphatunk közvetlen forrásból adatokat a napszél intenzitásáról, s csak közvetett módon tudják a szakemberek megállapítani ennek értékekét. Bár a Voyager-1 műszerarzenálja hiányos, a Voyager-2-n még remélhetőleg a társán már nem működő műszer sokáig használható lesz. A giroszkópok a szakemberek szerint talán 2010, 2012-ig működőképesek lesznek, és a fő műszerek energiaellátása 2016-ig kitart majd. Az optimista becslések szerint 2020-ig működnek szondák, de addigra csak a legegyszerűbb műszereiket tudják majd energiával ellátni. Az űreszközök fogyasztása 2001-ben a Voyager-1 részéről 315 W, a Voyager-2 esetében 319 W volt. (Mint az előző részben írtuk, a műszerek nagy részét főként energiatakarékossági okokból kikapcsolták. Ám természetesen adott mérések elvégzése végett ezek – remélhetően – ismét bekapcsolhatók lesznek.)

A feladatok között szerepel a mágneses mező, a kis energiájú részecskék, a kozmikus sugárzás, és a napszél vizsgálata. Kevéssé ismert, hogy a Voyagerek tanulmányoztak üstökösöket is. A Borrelly-üstököst 2001. szeptember 26-án fedezték fel. A Voyagerek is készítettek róla képeket, igaz, kamerájuk a szürke szín mindössze 256 árnyalatát volt képes megkülönböztetni, míg a Borellyt közelről is tanulmányozó Deep Space-1 amerikai űrszonda négyezret. Ebből is látszik, mennyit fejlődött három évtized alatt az űrkutatás.

A Voyager-2 tanúja volt annak is, ahogy a P/Shoemaker-Levy-9 üstökös becsapódik a Jupiterbe. Az esemény 1994. júliusában játszódott le. Ultraibolya spektrométerével és rádiócsillagászati műszercsomagjával végzett megfigyeléseket. A szonda a Jupiter vizsgálatát július 8-án kezdete és augusztus 17-én fejezte be. A műszerek nem mértek sem UV-emissziót, s nem fogtak rádiójeleket a becsapódás során. A Voyager-2 az üstökös becsapódásakor 6,1 milliárd kilométerre, a Nap-Föld távolságnak kb. a 40-szeresére, tartózkodott a Jupitertől. (Az üstököst 1993 márciusában fedezte fel a Shoemaker csillagász-házaspár, valamint David Levy amatőrcsillagász. Így kapta az üstökös a Shoemaker-Levy 9 nevet.) Az üstökös-karambolt még két űrszonda: a Jupiter felé már úton lévő Galileo és a Nap-kutató Ulysses vizsgálta.

A Voyagerek útja még hosszú ideig tart, reméljük sikeres lesz. (Persze már így is sikeresek.) De ha megérnék 2020-at, akkor már a csillagközi szelet vizsgálhatnák, s a Voyager Interstellar Mission e szempontból valóban csillagközi lehetne. Az egyedülálló misszió segítségével talán jobban megismerjük azt az Univerzumot, aminek mi is részesei vagyunk. Az eddigi sikerekből kiindulva pedig jogosan lehetünk kíváncsiak az eredményre…

Boros-Oláh Mónika