Az első leszállás a Vénuszon: 40 éve startolt a Venyera-7 (1. rész)
(Rovat: Oroszország és a Naprendszer - 2010.08.18 08:30.)

A Föld testvérbolygója váratlanul kemény diónak bizonyult a belső bolygószomszédunkat megcélzó szovjet űrkutatás számára. Hat „hivatalos” és jónéhány sikertelen, eltitkolt szonda sem volt elég egy sikeres leszállásra. A hetedik szondát sikerült először lejuttatni a felszínére.

Az 1960-as évek arról szóltak az űrkutatásban, hogy az amerikaiak és a szovjetek „címkéket ragasztottak” az égitestekre, „na ki ér előbb oda?” feliratokkal. Miután a Venyera-1 és a Mariner-2 1962. december 14-én ugyanaznap érte el a Vénuszt, a Föld ikertestvérét ki lehetett pipálni a versenynaptárban, mint meghódított célpontot. „Versenyen kívül” aztán a Vénusz valahogy a szovjetekre maradt, ők ambicionálták a felderítését és a leszállást a felszínére. Persze ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy a Venyera-1 nem lehetett a hivatalos első, mert egyrészt háromszor olyan messze repült el a bolygó mellett, mint az amerikai vetélytárs, másrészt a repülés hetedik napján elveszett vele a rádiókapcsolat, így a szonda süketen és némán érte el a célját. Aztán ugyanez történt a Venyera-2-vel, sőt néhány további sikertelen, ezért a „hivatalos” Venyera névvel fel sem ruházott (hanem a Kozmosz-sorozat „szemetesébe” száműzött) eszközzel is. A bizonyítási vágy végképp a Vénuszhoz ragasztotta a szovjeteket.

A tétet azonban inkább tovább emelték, mert egy dolog végtelen, sikertelen ismételgetése a hatvanas évek közepén már inkább számított blamázsnak, mintsem kitartásnak. Ezért inkább igazi Vénusz-szondákat kezdtek tervezni, elsődleges célként az átlátszatlan légkör kutatására, másodlagos célként a felszín sértetlenül történő elérésére. A követelményrendszert még Koroljov fogalmazta meg, és a Lavocskin-tervezőiroda gyártotta le a Venyera-3-at, amely 1966. március 1-jén rendben megérkezett a bolygóhoz. Ám alig merült bele a légkörbe, elhallgatott. Úgy tűnt, a Vénusz tejfehér légköre titkot rejt. A tervezők ezért a következő szondáikat megerősítették (mert az utolsó adatokból sejthető volt, hogy a légkör titka az őrült nyomás). Nem segítette a munkájukat, hogy a tudományos közösségekben az idő tájt egyfajta kitalálós játék folyt a vénuszi légnyomás értékének becslésére. A számok nagyjából a földi érték 10-30-szorosánál konvergáltak (3-szoros és 1000-szeres szélső értékekkel). A tervezők be is lőtték tervezési paraméterként az ésszerűen legnagyobb nyomást és így építették meg a Venyera-4 és -5 szondákat.

A Venyera-5 még a Föld körzetét sem tudta elhagyni, egy hiba folytán 8 nap múlva visszazuhant bolygónkra. A Venyera-4 azonban baj nélkül elérte a Vénuszt (az elromlott szonda pedig Venyera-5 helyett Kozmosz-167 jelölést kapott...). A titok azonban még kitartónak bizonyult, mert 26 km magasan, 22-szeres földi nyomásnál a szonda összeroppant, mint egy konzerves doboz, bár elhallgatását elsősorban az okozta, hogy a sűrű atmoszférában olyan sokáig tartott az ereszkedés, hogy a 100 perces működésre méretezett akkumulátor lemerült. Mindenesetre az ereszkedés során először érkeztek tudományos adatok a bolygóról, pontosabban annak légköréről.

Az adatok egyben azt is bizonyították, hogy a tudományos kitalálósdiban nem remekeltek a kutatók: ha 26 km magasan a földi nyomás 22-szerese uralkodott, akkor a felszínen nem lehet „csak” 30-szoros. Ám emellett sokkal értékesebb adatnak bizonyult a leszállás bizonyos fázisában mért 300 g-s lassulás is, amiből a szonda szerkezetére rótt terhelésre lehetett következtetni: a következőkben erősebb szondára volt szükség. A szovjetek felkészültek az új kihívásra, így építettek egy új szondapárost. A Venyera-5 és -6 hihetetlen módon azonban a Venyera-4 sorsára jutottak: egy darabig ereszkedtek az atmoszférában, aztán felmondták a szolgálatot. A szondák belső hőmérsékletének váratlan emelkedése azonban megmutatta, a kb. 20 km magasságig ereszkedő űreszközök külső burka felrepedt, azaz a nyomást még a megerősített szerkezet sem bírta.

(Folytatjuk!)