Kourou, Francia Guyana
(Rovat: Nyereség a kontinensnek, Az Ariane rakéták - 2018.03.12 07:15.)

Az ESA Bulletin legújabb számának egyik cikke „Az esőerdőtől a csillagokig” címmel ismerteti a Guyana Űrközpont történetét és jelenét.

Az űrközpont hivatalos francia nevén Centre Spatial Guyanais (CSG), de „Európa űrrepülőtereként” is említik, noha emberes űrrepüléseket (egyelőre) nem indítanak. Jelenleg három rakétatípus indul a CSG-ből a világűrbe: az Ariane–5, a Szojuz és a Vega, amelyek körülbelül 30%-ban európai űreszközöket állítanak pályára. A legfontosabb Kourou-ból indított űreszközök között említhető a Galileo és a Sentinel műholdak, az öt ATV teherűrhajó, valamint a tudományos küldetések közül az XMM-Newton, a Rosetta és a LISA Pathfinder, majd a sorozat folytatásaként még idén a BepiColombo, jövőre pedig a James Webb-űrtávcső. Mindezen startokról, továbbá a kereskedelmi célú műholdindításokról portálunkon rendszeresen olvashatnak, most viszont az ESA Bulletin cikke alapján magát a CSG-t, azaz a Guyana Űrközpontot mutatjuk be.

A Guyana Űrközpont történetének mérföldkövei a Francia Űrügynökség (CNES) alapításától a Vega első startjáig (a Masat–1 indulásáig). A táblázat következő sorába az Ariane–6 első startja kerülhet, talán már 2020-ban. (Kép: ESA Bulletin)

A Guyana Űrközpont (vagy a térképen feltüntetett, hangzatos, de nem teljesen pontos megnevezésével „Európa űrrepülőtere”) térképe az egyes létesítmények tulajdonviszonyait és üzemeltetési felelősségét jelző színkódokkal. (Kép: ESA Bulletin)

A Francia Űrügynökség (CNES) 1964-ben döntött úgy, hogy az addig Algériában működő rakétaindító telepe helyett új létesítményt hoz létre (a döntésben nyilván közrejátszott, hogy Algéria 1962-ben függetlenné vált). Végül 14 lehetséges helyszín közül Franciaország „tengerentúli megyéjére”, Francia Guyanára esett a választás. (A terület Franciaország szerves része, ennek megfelelően fizetőeszköze az euró, magyar állampolgárok pedig személyi igazolvánnyal léphetnek a területére.) A CNES kérésére a francia kormány a CSG területét formálisan megnyitotta a nemzetközi együttműködés számára, azaz a CSG-t Franciaország és az ESA közösen üzemelteti.

A Guyana Űrközpontot északkeleti oldalán csak a tenger határolja, így az ekvatoriális és a poláris pálya között bármilyen hajlásszögű pályára biztonságosan indíthatók a rakéták. (Kép: ESA Bulletin)

Az Európai Hordozórakéta-fejlesztési Szervezet (ELDO, az ESA egyik elődszervezete) 1966-ban határozott úgy, hogy tevékenységét Ausztráliából a CSG-be telepíti. Az első startot 1970. március 10-én hajtották végre, amikor a francia Diamant rakétával pályára állították a francia–német DIAL-WIKA műholdat. Később az ELDO-ból (az ESRO-val egyesítve) létrehozták az Európai Űrügynökséget (ESA), és elkezdődött az Ariane sorozat első rakétája, az Ariane–1 fejlesztése. Az első Ariane–1 1979 karácsonyán indult a CSG-ből. Hosszú és sikeres sorozatot képviselt 116 indítással az Ariane–4, amely sorozatot valószínűleg még túl is szárnyalhat a jelenleg használt Ariane–5, mielőtt átadja helyét az új, gazdaságosabb Ariane–6-nak. Időközben kiépültek a CSG-ben a Szojuz és a Vega rakéták indítóállásai is.

Az Ariane–4 hordozórakéta utolsó, 116. startja, 2003. február 15-én. Az Ariane–4 1988 óta volt szolgálatban, 15 év alatt 158 fő hasznos terhet állított pályára, a műholdak együttes tömege meghaladta a 400 tonnát. A rugalmas kialakítású rakétát 0, 2 vagy 4 segédrakétával felszerelve lehetett indítani, így a pályára állítható hasznos teher 2–4,8 tonna között lehetett. (Kép: ESA / CNES / Arianespace)

Jelenleg a CSG kilenc európai ország 37 cégének a telephelye. A GCS jelentős tényező Francia Guyana gazdaságában, a megye GDP-jének 15%-a a CSG működésével összefüggésben keletkezik, a lakosság 15%-a közvetlenül vagy közvetve az űriparban dolgozik. Magának az űrközpontnak 1700 állandó alkalmazottja van, akikhez a rakétaindítások idején további 200 fő csatlakozik. Az új indítóállások építése idején további több száz főt alkalmaznak.

A Sentinel–2A műhold felvétele az Atlanti-óceán partján fekvő kourou-i űrközpontról. A jobb alsó sarokban a Kourou folyó torkolatánál fekvő, 25 ezer lakosú Kourou városa látható. (Kép: Copernicus Sentinel 2016 / ESA)

A CSG Dél-Amerika északkeleti partvidékén, Kourou és Sinnamary városok között, az Atlanti-óceán partján, 50 km hosszan elnyúlva, közel 700 km2 területen helyezkedik el (az ESA honlapja szerint 960 km²-en), vagyis valamivel nagyobb a Balatonnál. Földrajzi helyzete két szempontból is előnyös. Egyrészt minden lehetséges irányban biztonságosan indíthatók a rakéták, mert az indítási pálya vonala csak a tenger fölött vezet. (Eltekintve három apró, alig lakott szigettől, köztük az egykor hírhedt fegyenctelepként működő Ördög-szigettől, ezek lakóit az indítások idejére evakuálják.) További előny, hogy mindössze 500 km-re van az Egyenlítőtől (5° 3’ északi szélesség), így a Föld kerületi sebességének köszönhetően a rakéták 460 m/s többlet sebességgel indulnak, ami jelentős üzemanyag-megtakarítást eredményez. Végül, az éghajlat kedvező, a trópusi hurrikánok nem zavarják a működést, a szilárd, gránit alapra pedig biztonságosan lehet építkezni.

A Szojuz hordozórakéták indítóhelye Kourou-ban. (Kép: ESA / S. Corvaja, 2011)

Az ESA (és korábban az ELDO) eddig már több mint 2 milliárd eurót fektetett be a CSG létrehozásába. A hordozórakéták üzemeltetését az Arianespace végzi, amely a szabad kapacitást kereskedelmi alapon értékesíti. Ugyanakkor az indítóállások fenntartásában, működtetésében az ESA is részt vállal. Pontosabban az ESA tagállamai, amelyek számára kötelező a hozzájárulás a CSG fenntartásához. Így van ez hazánk esetében is, ESA-csatlakozásunk feltétele volt az ún. Hordozórakéta Nyilatkozat törvénybe iktatása, amint az a csatlakozásról (és a titoktartásról) szóló törvényekkel együtt megtörtént. Franciaország és az ESA megállapodása értelmében a CSG működése során fellépő állandó költségek kétharmadát az ESA, egyharmadát Franciaország viseli. Az ESA, a CNES, az Arianespace és az európai űripar további szereplői közötti munkamegosztás további részleteiről a CSG honlapján tájékozódhatnak az érdeklődők.

Amint a térképen látható, a CSG területén szétszórtan, egymástól biztonságos távolságban helyezkednek el a különböző típusú rakéták indítóállásai, az Ariane–5 szerelőcsarnokai, a műholdak ellenőrzését végző épületek, az irányítóközpontok, a meteorológiai állomás, a környéken pedig a követőállomások. Önálló létesítmény a területen a hajtóanyagot gyártó üzem.

Légifelvétel a Vega (az előtérben) és az Ariane–5 rakéták indítóhelyeiről. A háttérben az indítóállás felé viszik azt az Ariane–5 ES rakétát, amelyikkel március 23-án a harmadik (Edoardo Amaldi) ATV teherűrhajót indították (2012. március). (Kép: ESA / Stephane Corvaja)

Az egyes rakéták szerelése és indítása más-más koncepció szerint történik. Az Ariane–5 esetében az ELA-3 indító komplexum három részből áll. Az első szerelőcsarnokban (vehicle integration building) állítják össze (álló helyzetben) magát a rakétát. Innen a vasúti sínpárokon gördülő platformot áttolják a végső szerelés helyszínére (final assembly building), ahol rákerül a hasznos teher. Innen tolják ki a kész rakétát az indítóállásba. A szerelés fázisainak szétválasztása teszi lehetővé, hogy évente átlagosan hat Ariane–5 indítást hajtsanak végre. A sokkal kisebb Vega rakétákat az első, a Vega céljaira átalakított és felújított ELA-1 indítóállásban a mobil szerelőcsarnokban szerelik, az épületet néhány órával a start előtt egyszerűen félretolják. A módszer évente átlag három Vega indítást tesz lehetővé, ugyaninnen indulnak majd a jövőben a Vega-C változatok is. A Szojuz rakétákat viszont, ahogyan Bajkonurban, a CSG-ben is vízszintes helyzetben szerelik, azzal a különbséggel, hogy Kourou-ban a hasznos teher csak akkor kerül a rakéta tetejére, miután az indítóállásba tolták és függőleges helyzetbe állították. A végszerelésnek otthont adó épületet start előtt a Vegához hasonlóan itt is félretolják. Minden indítóállás körül láthatók a trópusi időjárás miatt létfontosságú villámhárító tornyok.

Az Ariane–5 szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétájának tesztelése 2016. szeptember 6-án a Guyana Űrközpontban. (Kép: ESA / CNES / Arianespace)

Eközben már folyik az Ariane–6 rakéták indítóállásának (ELA-4) építése. Az Ariane–6 indításának koreográfiája a Szojuzokéhoz lesz hasonló. A rakétát vízszintes helyzetben állítják össze a szerelőcsarnokban (launcher assembly building), majd az indítóállásban állítják függőleges helyzetbe. A hasznos terhet az ott álló mobil épületben helyezik a rakéta tetejére, majd a start előtt az épületet félretolják. Az Ariane–6 első startjára a tervek szerint 2020 közepén kerülhet sor, a rakétával évente átlagosan 11 startot terveznek.

Fantáziarajz az Ariane–6 hordozórakéta négy gyorsítórakétás (A64) változatának indításáról. Az Ariane–6 fejlesztésében az ESA 12 tagállama vesz részt. (Kép: ESA / David Ducros, 2016)