Űrrepülés amerikai módra: 45 éve repült a Friendship-7 (1. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini, Amerika hordozórakétái - 2007.02.20 10:15.)

Az Egyesült Államok - bár szeretett volna először embert juttatni az űrbe - csak majdnem 1 éves késéssel volt képes megismételni Gagarin repülését. 1962. február 20-án John Glenn készülődhetett a világűrbe.

A Mercury űrhajó Enos csimpánz repülésével immár alkalmasnak találtatott egy rövidebb orbitális repülés végrehajtására. A közvélemény is türelmetlenül várta már a sikert. Eredetileg szinte kényszerítőleg forgott közszájon egy 1961. december 7-i – jelképesen a Pearl Harbor elleni japán támadás 20. évfordulójára időzített – start iránti „igény”. Maga a NASA is hajlott volna a dologra, mivel így a szovjetekkel egy naptári éven belül választ adhattak volna a kihívásra. De az előkészületek nem mentek túl jól. A NASA vezetése végül elvetette az 1961-es startot és későbbre tűzte ki az amerikaiak első orbitális repülésének időpontját.

A NASA nehéz helyzetben volt. Gagarin repülésével máris hátrányba került, amit úgy-ahogy a kettős űrugrással ellensúlyoztak a közvélemény előtt, de Tyitov egynapos repülése minden látszatot elhomályosított. Sietniük kellett. Ugyanakkor az orbitális repülés szinte új program volt a nagy programon belül. A gyengécske Redstone helyett másik hordozóeszközt kellett alkalmazni, az Atlast, ráadásul a Mercury kabin is folyamatos fejlesztésre szorult, hisz például Shepard kabinja még nem lett volna alkalmas az orbitális repüléshez, az űrhajó képességeit folyamatosan javítani kellett. Mindez a felszínen késésekben, programcsúszásokban és kudarcokban jelent meg.

Az Atlas egészen újkeletű eszköz volt. 1959-ben mint az USA első sikeres interkontinentális ballisztikus rakétája mutatkozott be, kissé szokatlan, „másfél fokozatú” kialakítással (a három hajtóműből kettő vált le a megfelelő magasságban, míg a harmadik a végső pályára állásig működött). Egyedi volt abban a tekintetben is, hogy a hajtóanyagtartálynak nem volt külön tartószerkezete. Az Atlas összerogyott volna a saját súlya alatt, ezért mindig feltöltött állapotban kellett tartani. Cserébe viszont rendkívül könnyű volt az üres tömege, ami nagy hasznos tömeg hordozását tette lehetővé. Ám a Mercury-startok idejére az Atlas még nem volt kiforrott technika, amit jól bizonyított az első két Mercury-Atlas próba kudarca is. Enos repülése volt az első reménysugár hordozórakéta ügyben.

A kabinnal sem volt sokkal jobb helyzetben a Mercury-csapat. Az űrugrások sikere ellenére a Mercury kabin nem tartott volna életben egy űrhajóst egy körön keresztül sem. Több oxigénre, hűtővízre, elektromosságra volt szükség és biztosítani kellett a kezdetleges berendezések tartósságát is. A problémákat jól jelzi, hogy a Mercury-kabin 1961. augusztus 27-én, az Atlas csak 1961. november 30-án érkezett meg Cape Canaveralre, teljesen lehetetlenné téve egy 1961-es startot.

Amerikai szokás szerint a közvélemény hamar megtudhatta hősei nevét. Bob Gilruth, a NASA űrhajós ügyekért felelős vezetője még 1961-ben bejelentette az első orbitális repülés legénységét: John Glenn volt az elsődlegesen kijelölt űrhajós, tartaléka pedig Scott Carpenter. Gilruth mindjárt egy másik repülést is bejelentett (talán ellensúlyozandó a szovjet előny okozta csalódottságot), a Mercury-Atlas-7-re Donald K. Slayton és Walter Schirra készülődhetett, mint elsődleges jelölt és tartaléka.

John Glenn – a NASA kitűzött menetrendje szerint – először 1962. január 16-ra készülhetett fel, hogy elstartoljon, de az Atlas még mindig nem volt kész, az ominózus kényes hajtóanyagtartály rakoncátlankodott. Az új start január 23-ra jelöltetett ki, de akkor pedig rossz volt az idő. Január 27-én már Glenn is benn ült a kabinban, de a Cape Canaveral fölé beúszó vastag felhőtakaró miatt 20 perccel a kitűzött időpont előtt leállították a startfolyamatot (a felhők megakadályozták volna, hogy a felbocsátást végig fényképezzék, ezért nem indulhatott az űrhajó). A következő indítási ablak február 1-jén lett volna, de egy lyuk az üzemanyagtartályon meghiúsította. A február 15-i próbálkozás ismét az időjáráson bukott meg. 1962. február 20-án aztán megtört a jég: a műszakiak hibátlannak jelentették a szerkezetet, a meteorológusok szép időt jósoltak. John Glenn mehetett az űrbe.

(Képek: www.apolloarchive.com)

Folytatjuk!