Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Egy amerikai a világűrben: 45 éve repült az első Mercury űrhajó (1. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini - 2006.05.18 07:45.)

Ham csimpánz repülése után sokan azt hitték, hogy az első embert szállító űrhajó amerikai lesz. Nem így lett. De magára az amerikai űrhajóra nem kellett sokat várni. Az űrverseny a csúcspontjára jutott.

A világ már túl volt Gagarin repülésén, igaz az elsőség diadalát az USA magának szánta. A Mercury program elsősorban arra irányult, hogy megszerezze magának a világelsőséget az űrben, de a szovjet csatanyerés után már a képesség bizonyítása is sürgető szükségszerűséggé vált a NASA számára. Amerikának mindennél nagyobb szüksége volt egy sikeres űrrepülésre és egy emberre, aki megjárta az űrt. Az eredeti Mercury tervek szerint elsőre nem is „igazi űrrepülést” terveztek, hanem csak egy űrugrást, egy parabolapályán történő repülést, amelynél a pálya csúcspontja 100 km-nél is magasabban – a világűrben – húzódott. Ez a „majdnem űrutazás” kényszer szülte megoldás volt. Az amerikaiaknak még nem állt rendelkezésére a Vosztok hordozórakétájának teljesítményéhez hasonló, az űreszközt Föld körüli pályára állítani képes rakéta. Ham útját követően kipróbálták ugyan az erre a célra szánt Atlas rakétát, de az kudarcot vallott. Nem volt más hátra, mint tartani magukat az eredeti tervekhez és a kissé „kevéske” űrugrással válaszolni a „szovjet hőstettre”.


A startot 1961. május 5-re tűzték ki. Pilótának pedig Alan B. Shepardot, a haditengerészet berepülőpilótáját jelölték. Az első amerikai űrhajós egy hét fős csoport tagjaként immár 2 éve készült az első útra. Gagarinékról a világ semmit nem tudott, az Eredeti Hetek névre keresztelt amerikai űrhajósjelöltek viszont már két évvel a repülést megelőzően, 1959 áprilisában a nyilvánosság elé léptek. A kiválogatásuk azonban még titokban történt.

Az ember űrbe küldésére készülő tudóscsoport hosszasan törte a fejét, ki lenne alkalmas az emberfeletti feladat elvégzésére. A tudósok halállal „fenyegették” mindazokat, akik az űr meghódítására vállalkoztak, így a NASA a halállal is dacolni képes szupermaneket kezdett keresni, olyan hibátlan emberpéldányokat, akik élettani szempontból tökéletesek, fizikai állóképességük szerint pedig felülmúlhatatlanok voltak. A szempontrendszer kidolgozásánál szóba kerültek sportolók, artisták, katonák és civilek egyaránt. De a legmegfelelőbbeknek a pilóták – egész pontosan a berepülőpilóták – látszottak. Ezeknek az embereknek az volt a dolguk a mindennapjaikban, hogy a legszélsőségesebb körülmények között kezeljék a legkülönbözőbb, soha ki nem próbált repülő szerkezeteket: ideális alanynak látszottak a világ legkísérletibb repülőeszközének a világon találhatónál is szélsőségesebb körülmények közötti kipróbálására. Épp ezért egy meg nem nevezett, veszélyes feladatra adtak ki toborzást önként jelentkezőkre a haditengerészet és a légierő berepülőpilótái számára, amire 69-en jelentkeztek is. Ezeket a pilótákat a legnagyobb titoktartás közepette – álnéven – behívták egy új-mexikói klinikára és ott orvosi alkalmassági teszteknek vetették alá őket. Heten maradtak fenn a rostán, ők heten készülhettek az űrbe.

Az 1959 áprilisi hivatalos bemutatásukat követően az Eredeti Hetek – Scott Carpenter, Gordo Cooper, John Glenn, Gus Grissom, Wally Schirra, Alan Shepard és Deke Slayton – az érdeklődés középpontjába kerültek. A sajtó marketingtermékké tette őket. A Time magazin mesebeli pénzért vette meg tőlük a nyilatkozataikat – és ami csak később derült ki –, a magánéletüket. Az újságok leközölték, ha valamelyikük golflabdája átrepült a szomszédba, megírták, hogy mi főtt a fazekukban és eközben hősöket faragott belőlük. Egy élelmes Chevrolet kereskedő felajánlott mindegyiküknek egy-egy Corvette sportkocsit, amitől ők még menőbbek lettek, a kereskedő meg még gazdagabb. Az előtte egy-két ezer dollárt kereső katonai pilótákból dúsgazdag playboyok váltak. Ám a NASA nagyon keményen markolta a gyeplő másik végét, a hét űrhajósjelölt két év alatt tökéletes űrpilótává fejlődött.

A NASA-nak igen hamar megvolt már a feladatra szánt űrkabinja is, amelybe a tervek szerint egy ember is éppen csak elfért és hely hiányában gyakorlatilag egy ülésbe szíjazva kellett megtenni az oly áhított Föld körüli fordulatokat. Ám a rakéta nem akarózott elkészülni. Sőt, a NASA-rakéták 40 százaléka valamilyen hiba áldozata lett ebben az időszakban. Mindezt annak ellenére, hogy Amerikában dolgozott az a tudóscsoport, amelyik a világon a legjobban értett a rakétatechnikához és a világon a legmesszebbre jutott a fejlesztésükben. A titokban folyó szovjet fejlesztések között azonban azt is elfedte a hallgatás leple, hogy a minden kezdetének számító világháborúban százon felüli létszámban esett fogságba a német rakétakísérleteken dolgozó szakember és nem egy V2-re való alkatrész is a Vörös Hadsereg hadizsákmányául esett.

A hatalmas versenyfutásban a szovjetek kifejlesztették az R7-est, a világ első sikeres interkontinentális, ballisztikus rakétáját, amelynek civilre pingálásával jutottak az űrkutatók a Gagarint a diadalba emelő eszközhöz. Az amerikaiak viszont egy helyben toporogtak, pontosabban több rakéta fejlesztése is folyt, ám egyik sem volt alkalmas űrrakétának. Ez a szükség hozta el azt a megoldást, miszerint azzal kell próbálkozni, amit a lehetőségek megengednek. A lehetőségek a Redstone rakéta képében testesültek meg, amely 100 kilométer magasra – az űrbe – képes ugyan eljuttatni a Mercury űrhajót, ám a 40.000 kilométeres kör helyett 4-500 kilométer után már el is fogyott a newtoni lendület, leszállásra késztetve az űrhajót.


De a „ha ló nincs, szamár is jó” alapon kigondolt űrugrásra lassan lekészült a Redstone rakéta és a Mercury űrhajó alkotta űrszerelvény. Két évnyi felkészülést követően az űrhajósok is alig várták a megmérettetést. Csak az volt már az egyetlen nagy kérdés, ki lesz az első. Ezt nem bízták a véletlenre, a világ legdemokratikusabb és egyben legfurfangosabb módján döntötték el. A nagy víz túloldalán Koroljov és Kamanyin dugta össze a fejét, az USA-ban maguk a jelöltek döntötték el, ki legyen az – igaz, tudtukun kívül. Az igazság pillanata előtt egy tesztet töltettek ki a hét jelölttel, egyetlen kérdéssel: Ha Ön nem lehet az első, kit jelölne repülésre a társai közül? Ezzel a módszerrel kétséget kizáróan lehetett kiválasztani a legrátermettebbet egy olyan közegben, amelyben minden rezdülés az egymással való versengésről szólt. A legtöbben Shepardot választották.

(Folytatjuk!)

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2018