Űrrandevú: 40 éve repült a Gemini-6 és a Gemini-7 (1. rész)
(Rovat: Mercury és Gemini - 2005.12.13 11:25.)

Csak a véletlenen múlott, hogy a Gemini soron következő repülésére tervezett új művelet látványosabbra sikerült, mint azt eredetileg bárki is gondolta volna. A NASA 1965 decemberében újabb hatalmas lépést tett a Hold felé.

A Holdhoz vezető út kikövezésére szánt Gemini program látványosan haladt előre. A kéthavonta kitűzött startok sorában 1965. október 25-én a Gemini-6 egy igazi űrrandevúval próbálkozhatott. Az összes koncepció, amely a Holdat tűzte ki végcélul, azt feltételezte, hogy majdan a világűrben űrhajók összekapcsolódására lesz szükség. Ehhez pedig meg kellett egymást találni odafenn, majd megközelíteni egymást. Mindez nem tűnt túl egyszerűnek, pláne nem azok után, hogy Jim McDivitt és Ed White a Gemini-4-en meg sem tudta közelíteni a start után még éppen csak eltávolodott saját rakétafokozatukat. A Gemini-5 sem hozott egyértelmű sikert, hiszen az áramellátásbeli problémák miatt a randevúkísérletekhez használt céltárgy dolgavégezetlenül sodródott el az űrben. A két űrhajós csak egy „fantomrandevút” hajtott végre, azaz az űr egy képzeletben kijelölt pontját célozta meg. A szakemberek teljes sikerről beszéltek, de a közvélemény szemében csak annyi történt, hogy a NASA „megesküdött”, miszerint végre tud hajtani egy űrrandevút. A következő kísérlettől várták, hogy végső bizonyítékot szolgáltassanak a világnak a képességeikről, legalább egy fényképpel.

A világ – ideológiai és földrajzi – túlsó oldalán, a Szovjetunióban már jóval korábban is megpróbálkoztak két űrhajó összehozásával. A Vosztok-3 és -4, majd a Vosztok-5 és -6 is egyszerre repültek és az amerikai radarok szerint 5 kilométeres távolságra közelítették meg egymást. Mindez azonban csak az ügyes starttaktikának volt köszönhető. Mindkét szimultán repülés esetében a második űrhajó startjára akkor került sor, amikor a már fenn levő másik éppen elrepült Bajkonur felett. A röppályák ügyes megválasztásával a két Vosztok közel kerülhetett egymáshoz, de további manőverezésről szó sem lehetett, lévén az űrhajó még az első generációs, pályamódosításra alkalmatlan konstrukció volt. Viszont a Geminit pont arra tervezték, hogy a tér minden irányában tudjon mozogni és – ésszerű határokon belül persze – bárhova eltaláljon az űrben. A szovjetek látványos kísérletei helyett az amerikaiak immár valódiakra készültek.

De elsőre csalatkozniuk kellett. A tervek szerint előre felküldtek volna egy Agena célrakétát és a Gemini azt közelítette volna meg. Az Agena nem volt más, mint egy automata rakéta végfokozat, mely Föld körüli pályára állt. A kettős startot október 25-re tűzték ki, melynek során először az Agena, majd utána nem sokkal a Gemini-6 startolt volna, fedélzetén Wally Schirra parancsnokkal és Tom Stafford másodpilótával. Az Agena egy Atlas rakétán (a Mercury űrhajók korábbi hordozóeszközén) indult a magasba, de a pályára állás előtt nem sokkal eltűnt a radarokról. Valószínűleg egy robbanás szakította darabokra. Az ember vezette űrhajó startjának már nem volt értelme, így a beszíjazott űrhajósok kénytelen-kelletlen kimásztak a kabinból, a startot pedig bizonytalan időre elhalasztották.

A starthalasztás addig tartott, amíg ki nem derült, hogy mi volt a baj oka. De a magasban felrobbanó űreszközöknél alig van nagyobb talány a szakemberek számára, a hiba okát magukkal viszik az enyészetbe. Ezúttal sem történt ez másképpen, az Agena robbanásának okának kiderítése csigalassúsággal haladt, az űrrandevú pedig határozatlan időre kényszerűen kikerült a NASA tervei közül, hiába lett volna rá égető szükség. (Fotók: www.images.jsc.nasa.gov, www.apolloarchive.com)

Folytatjuk!