40 éve történt:
Az első amerikai űrséta
(2. - befejező - rész)
(Rovat: Mercury és Gemini - 2005.06.06 07:41.)

A dokkolási kudarc után a Gemini-4 személyzetére az a feladat várt, hogy végrehajtsák az első amerikai űrsétát. Ed White feladata volt bizonyítani, hogy képes arra, amit a szovjet Leonov a világon elsőként már megtett.

A NASA is ugyanazzal a köldökzsinóros módszerrel kísérletezett, mint a szovjetek, de az ő zsinórjuk hosszabb volt (naná, majd lemaradnak még ebben is az oroszoktól…) A hosszabb köldökzsinór viszont nagyobb távolságot engedett az eltávolodásra White-nak, ezért kellett valami, amivel az űrhajós manőverezhet a semmiben. Erre egy rakétapisztolyt, azaz egy kézben hordozható, autonóm módon, gázkiáramlással működő kis hajtóművet szerkesztettek. Mielőtt a másodpilóta kilépett az űrbe, még a kabinban ezt az eszközt startkésszé kellett tenni, valamint az űrruha mellrészére fel kellett szerelni a kinn tartózkodás során az életfenntartó rendszert irányító, dobozszerű egységet. White bele is kezdett a feladatba, de a munkában hamar felforrósodott a teste és el is fáradt. (White egyébként szálfatermetű atléta volt, akinek az erőnlétével semmi baj nem volt, de a merev űrruha okozta korlátok hamar felemésztették a későbbi űrhajósok erejét is.) A probléma miatt egy körrel el kellett halasztani a kiszállást.

Egy kör – másfél óra – pihenés után White engedélyt kapott az „űrhajón kívüli tevékenység” megkezdésére. A nagy pillanatra a Csendes-óceán felett – de azért hazai föld, Hawaii szomszédságában – került sor. White felnyitotta az ajtót és felállt az ülésben, combközépig kiemelkedve az űrbe. Az ajtóra felerősített egy fényképezőgépet, hogy majd annak képeivel dokumentálhassák a világnak az űrséta sikerét. Aztán egy finom rúgással kilendült a székből és teljes testével úszni kezdett a fekete vattában. Azonnal magával ragadta az érzés, hogy a semmiben lebegve nem esik le. Ahogy a látvány sem hagyta érintetlenül White pilótalelkét. Pár kör óta már láthatták az űrhajósok a Földet felülről, de csak egy aprócska, nagyjából 20x20 cm-es ablakon keresztül. A „padlásablak” helyett azonban most a teljes panoráma megmutatkozott az első amerikainak a teljesen gömb alakú Földdel, a nukleáris kohóként sugárzó Nappal és itt-ott a csillagokkal együtt. Odalenn, a Föld óceánkék palástjára fehér pamacsok – a felhők – rajzoltak mindennapos, ám mégis megkapó díszeket és Hawaii, a legkisebb amerikai állam barnás kontúrja integetett az ámuló űrhajósnak.

White a műveleti tervnek megfelelően megpróbálkozott a rakétapisztollyal. A kis eszköz jól dolgozott, de kicsit több hajtógázt fogyasztott a vártnál, így White hamar fel is hagyott a próbálgatásával, félvén, hogy majd nem tud visszajutni az űrhajóhoz, ahonnan a próbák során immár néhány méterre elsodródott. A rádiókapcsolat – melyet földi vevőállomások és néhány hajóegység tartott fenn, ennél fogva nem lehetett a teljes útvonalra kiterjedő – Hawaiit elhagyván megszakadt és White átadhatta magát a nézelődésnek. Semmi más dolga nem volt, mint hogy legalább megduplázza Leonov 12 perces űrséta időtartamrekordját.

Hamarosan befogta egy mexikói rádióantenna a közeledő Gemini 4-et és a lelkes White elmondhatta a lentieknek az érzéseit. Az orvosok is megnyugodhattak, hogy az égvilágon semmiféle probléma nem merült fel a szabad lebegés közben sem. Végül 28 perc után éppen Florida felett járhattak, amikor az irányítás véget vetett a műveletnek és utasította White-ot a kabinba való visszatérésre.

A vonakodó űrhajós szomorúan mászott vissza a kabinba, ahol aztán – kissé Leonovékhoz hasonlóan - elkezdődtek a kalandok. Először az ajtó becsukásáért kellett megszenvedni. Már a kinyitáskor is a súlytalansághoz képest meglepően nehezen tárult fel a kabin ajtaja, de a visszatérés után egyszerűen nem akart becsukódni. A zsanér súrlódása odafenn meghaladhatta az űrhajós tömegét, mert amikor White felnyúlt a kilincshez, nem az ajtó csukódott be, hanem az űrhajós emelkedett ki az ülésből. Kitalálták, hogy a leszíjazott McDivitt belekapaszkodik társába és közös erővel győzik le a zsanért. Hatalmas birkózás kezdődött az ajtóval. White teljesen kiizzadt, pulzusa 160-ra szökött fel – „majd kiugrott a szíve a helyéről” - és sisakja teljesen bepárásodott. A társát leszorítani igyekvő McDivitt is igencsak kifáradt. A több percesre nyúlt ajtóbecsukás végre sikerült. A két űrhajós fáradtságára és a váratlan nehézségre mi sem jellemzőbb, hogy utána majdnem egy teljes kört hagyta őket pihenni az irányítás úgy, hogy még a kabint sem hermetizálták.

Az űrséta tehát sikeres volt. Immár két ember mondhatta magáról a világon: sétáltam a semmiben. Amerika pedig szorosan felzárkózott a Szovjetunió mögé az űrversenyben. Még négy nap repülés várt McDivittre és White-ra, amit sikeresen teljesítettek is. Mindössze egyetlen Gemini repülés kellett a NASA-nak és egycsapásra versenybe kerültek. A világ pedig gazdagabb lett néhány csodálatos felvétellel arról, milyen is a szülőbolygónk.

Képek: GRIN (Great Images of NASA)