Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

40 éve történt: Az első
amerikai űrséta (1. rész)

(Rovat: Mercury és Gemini, A Titan hordozórakéták - 2005.06.03 10:11.)

A Gemini-3 sikerére alapozva és Leonov űrsétájától felpaprikázva a Gemini-4-re hatalmas technikai ugrás várt: meg kellett mutatnia, hogy az amerikaiak is tudnak valamit az űrhajózásról. A NASA elhatározta, hogy az ő űrhajósai is űrsétát tesznek.

A Gemini-3 (az első többszemélyes, manőverezni is képes amerikai űrhajó), alig három fordulatos berepülése a legkevésbé sem volt látványos. És bár az amerikaiak a józan eszükre hallgattak, amikor inkább egy új űrhajótípust építettek a holdműveletek begyakorlására, a józanság az újabb szovjet fricska láttán egycsapásra elpárolgott. Leonov űrsétája (és a korábban learatott szovjet „űrelsőségek”) bosszúért kiáltottak. Ezért a NASA sutba dobva minden józan észt és korábbi repülési tervet már a második repülésen mindent szeretett volna elhódítani.

Eredetileg egy négynapos utat gondoltak a tervezők, amelynek az elején űrrandevú-kísérleteket végeztek volna az űrhajó és a hordozórakéta szintén pályára állt utolsó fokozata között. A tettvágy azonban minden irányba hatott:
* volt aki 7 napra akarta kiterjeszteni a repülést (egyszer s mindenkorra elhódítva az időtartamcsúcsot a szovjetektől),
* volt aki űrsétát szeretett volna (megmutatni a szovjeteknek, hogy nem csak Leonov volt képes rá).
* És megszületett a legmerészebb terv is: a Gemini-4 hét napra startolt volna, hogy odafenn randevúzzon a saját rakétájával, majd mindezek csúcspontján a másodpilóta kiszállt volna és űrsétája közben maga is megnézhette volna a rakétát.
A józanabbak ekkor kiáltottak megálljt. Az eladdig a kabinban ücsörgő űrhajósok az ezekhez a műveletekhez szükséges tapasztalatok morzsányi részének sem voltak birtokában, ezért sokkal egyszerűbbet kellett kigondolni.

Négy nap keringés, randevú a Titan II utolsó fokozatával és egy űrséta, de a két utóbbi művelet teljesen függetlenül egymástól – így szólt a verdikt, amely eldöntötte a Gemini-4 sorsát. Az amerikaiak nem tudták megállni, hogy az eredetileg csak a Gemini-6-ra tervezett űrsétát előre ne hozzák, az űrrepülések mindkét oldalon a nemzet presztízsének hordozói voltak, nem lehetett fontosabb feladata a NASA-nak, minthogy letörölje az őket ért „szégyenfoltot”.


A „folttisztító expedíció” 1965. június 3-án indult útnak, fedélzetén Jim McDivitt parancsnokkal és Ed White másodpilótával. A mintaszerű start és a pályára állás után azonnal hozzá kellett látni az első művelethez, a randevúkísérlethez. A pályára álláskor a Gemini levált a Titanról, majd szép lassan kezdtek elsodródni egymástól. McDivitt a kormányfúvókákkal megfordította a hajó orrát és immár „háttal” repültek a Föld körüli pályán, a látómezőben pedig ott bukdácsolt a rakétafokozat, amelyikből még mindig ömlött a hajtóanyag maradéka. A randevút műszerek nem segítették, egyelőre az űrhajósok szemmértéke volt az egyetlen segítség, de a problémák máris mutatkoztak, amikor a parancsnok szeme 120 méterre, White-é csak 75-re saccolta a távolságot. Mindenesetre könnyűnek tűnt a feladat: az űrhajó orrával becélozzák a rakétát és egy szelíd kis lökettel odaaraszolnak hozzá. A löketet követően azonban a rakéta eltűnt a látómezőből és egyáltalán nem került közelebb. Újabb kísérlet, újabb löket és a rakéta még messzebbre látszott kerülni, ahelyett, hogy a randevú szabályai szerint a két űreszköz egymáshoz simult volna.


A negyedik kísérletkor a rakéta már 600 méterre volt tőlük és mintha másik pályára állt volna, úgy látszott mozogni. Ekkor berepültek az éjszakai félteke fölé és be kellett szüntetni a kísérleteket. Újra kibukkanva a nappalra a távolság már 3 kilométer is megvolt, mutatva a műveletben valahol megbúvó hibát. McDivitt tovább üldözte a rakétafokozatot, de az erőfeszítések ellenére az csak tovább távolodott. Ekkor, az üzemanyag vészes fogyatkozása okán felhagytak a kísérletezéssel és beletörődtek a kudarcba.

Később, a földi elemzéskor derült ki, hogy mennyire felkészületlenül vágott bele az egész csapat a randevúba. McDivitt azzal a zsigereibe vésődött ösztönnel látott a feladathoz, hogy az „odamegyünk” az űrben is érvényes. Senki nem mondta neki, hogy ez nem igaz. Az igazi háromdimenziós mozgás, a földfelszínivel ellentétben bonyolultabb ügy. Ha az űrhajó gyorsít, egyben a pályamagasságán is emel, ha lassít, akkor a magassága is csökken. Nem elég tehát az űrhajó orrát beirányozni, ahhoz, hogy az űr egy kitüntetett pontjára eljusson egy űrjármű, bonyolult lépések szövevényére van szükség, a „gázpedál” egyedül kevés. A Gemini-4 azonban nem lőtte el az összes puskaporát. A nagy attrakció még hátra volt.

Folytatjuk…

Képek: GRIN (Great Images of NASA)

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2018