Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Pörkölt és rakott káposzta az űrben – 30 éve repült az első magyar űrhajós (1. rész)
(Rovat: Magyar a világűrben - 2010.05.26 08:00.)

Magyarország – bár sok tekintetben nem látszik rajta – űrnemzet. Kis túlzással persze. Mindenesetre a történelemkönyvek szerint nemzetünk volt a hetedik ország a világon, amelynek űrhajósa járt a világűrben.

1976 nyarán már a harmadik napot taposták a szakemberek Moszkvában az Interkozmosz tagországok értekezletén, amikor a szovjet delegáció vezetője alaposan felkavarta a kedélyeket. Az 1965 óta, az akkori szocialista országok részvételével zajló, tudományos műholdak nemzetközi műszerekkel, kísérletekkel történő feljuttatását célzó programot a szovjetek ki akarták terjeszteni ember vezette űrhajók indítására is. De ami a lényeg: Alekszandrov akadémikus meghívta a jelenlevő országokat, hogy maguk is delegáljanak űrhajósokat a programba. Mint akkoriban mindenben, természetesen ebben is a politika volt a mozgatórugó – demonstrálandó a szocializmus fejlődését és térhódítását –, ám kit érdekelt ez akkor? Magyar ember mehet az űrbe!

A bejelentés akkora izgalmat okozott, hogy senki nem tudott várni, még ott a helyszínen lefektették az alapokat. Természetesen az összes delegátus elfogadta a szíves invitálást, így kilenc nemzetközi repülés lehetősége bontakozott ki. A szovjetek a legénységek felállását is közölték: az egyes repüléseken szovjet parancsnok és külföldi kutató űrhajós vehetett részt. A repülések célpontja pedig a hamarosan feljuttatni tervezett, több űrhajó fogadására alkalmas Szaljut-6 űrállomás volt. Csak a felszállási sorrenddel volt baj. A szovjetek azt javasolták, hogy az Interkozmoszból legnagyobb részt vállaló három ország menjen először, aztán a többiek ABC (persze cirill ABC) sorrendben. Erre azonban a lengyelek kiáltottak fel fájdalmasan: Hogy mi a németek után repüljünk? Soha elvtársak, soha! Még élénken éltek a világháborús sérelmek – elvbarátság ide vagy oda. A béke kedvéért az NDK és Lengyelország helyet cseréltek a sorrendben és megkezdődhetett a program.


Pártunk és kormányunk egy percet sem késlekedett, Minisztertanácsi rendeletet alkotott, aminek alapján 1976 szeptemberében beindult a gőzhenger. A szovjet tapasztalatok már megvoltak, és egyértelműen hangzottak: a magyar űrhajós csakis a vadászpilóták közül kerülhetett ki. 95 önként jelentkező harci pilótánk bevonult tehát a ROVKI-ba (a Magyar Néphadsereg Repülőorvosi Vizsgáló és Kutató Intézetébe), hogy a szigorú szovjet irányelvek (a lyukas fogak számától a vérnyomáson, terheléses és nyugalmi veseműködésen át a korábbi sebekig, sérülésekig) megannyi egészségügyi paraméter alapján vegyék őket górcső alá. Itt rögtön kiesett a mezőny zöme, 36-an maradtak állva. Kilencen azonban meggondolták az önkéntességet és 27-en folytatták tovább a kiválasztási procedúrát. Egy kéthetes tortúra következett számukra Kecskeméten, és 11 fősre szűkült a keret, majd 7 fősre. A kiválasztottak: Farkas Bertalan és Magyari Béla főhadnagyok, Elek László, Buczkó Imre, Weigel Endre, Gutyina Péter és Neumann György századosok voltak. Ekkor jöttek a képbe a szovjet orvosok, a további kiválasztást már ők végezték. Kijelöltek négy embert, akiket Moszkvában vizsgáltak tovább. A végső vizsgálaton Farkas Bertalan és Magyari Béla átment, Elek László és Buczkó Imre pedig elvesztette a reményt. A sors fintora, hogy a mindenben legjobb állapotban levő Buczkó Imre elbukott a kelleténél több tömött foga miatt – így alkalmatlanná vált űrrepülésre, hiába győzködték a magyar orvosok szovjet kollégáikat a „fogszabály” fellazítására. Később az ő repülő-pályafutása lehetett a leghosszabb.


Az orvosi vizsgálatok után az űrhajósjelöltek rövid időre hazatértek, hogy összecsomagoljanak és családostul térhessenek vissza Csillagvárosba, az űrhajóskiképzésük helyszínére. A rövid itthoni szabadságuk alatt beindult az agit-prop gőzhenger is, tévés, filmes stábok adták egymásnak a kilincset, hogy a közvélemény későbbi tájékoztatására felvegyék a leendő új magyar hős hőssé válásának első lépéseit.

Farkas és Magyari hamarosan iskolapadban találták magukat Csillagvárosban. No és persze a hozzá tartozó 13. emeleti panellakásban, amelyhez annyi bónusz járt, hogy nem más mutatta meg először a kis kuckót nekik, mint Alekszej Leonov, a világ első űrsétájának büszke végrehajtója. Három hónapig csak olyanok szerepeltek a napirenden, mint „űrszerkezettan”, „űrtávközlés”, „űrdinamika”, meg persze a temérdek értelmetlen betűszó, az űrrepülés sajátos nyelvezete. Aztán kiszabadulhattak a leendő űrhajósok a tantermekből, ismerős tevékenység következett: repülhettek. Repültek úgy, hogy ők vezettek (navigációs és műrepülési feladatokat végrehajtva) és repültek úgy, mint a madár (a vadászpilóták által olyannyira utált ejtőernyős ugrások közben). És végül repülhettek utasszállító gépeken is, persze nem utazási célzattal, hanem a súlytalanság gyakorlására. A szovjetek egy Tu-104-est alakítottak át arra, hogy olyan parabolapályákat repüljenek vele, amelyen 20-25 másodpercekre előállt a gép belsejében tartózkodók számára a súlytalanság. Végül jöttek a túlélési gyakorlatok. Először a megszokott másfél napos tajgabeli túlélőtúrán estek át pilótáink, ejtőernyőből tákolt sátrakban, ülésbetétekből rögtönzött szánokkal és nyírfatörzsből nyert itallal. Aztán jött a legrosszabb esetre, a vízre szállásra való felkészülés, amikor 5-6 órán át kellett egy űrhajó-makettben hánykolódni a tengeren. Magyarinak mázlija volt, olyan sima volt a tenger, hogy a repülésvezető búvárokat rendelt a kabin alá, hogy hintáztassák, míg Farkas Bertalan olyan hullámokat fogott, ki, hogy a repülésvezető nem várta ki a hosszú órák végét, idő előtt megkönyörült.


Végül a jelöltek testközelből is megismerkedhettek a Szojuzzal és a Szaljuttal. A csillagvárosi űrhajóskiképző központnak van egy nagyterme, amelyben ott áll(t) egy-egy gyakorló példány a Szaljut-6-ból és a Szojuz űrhajóból (utóbbiból egyenesen két darab, egyikben a repülési feladatokat, a másikban a dokkolást lehet gyakorolni). Ezek lényegében szimulátorként üzemelnek. Elsősorban a Szojuz üzemeltetését, a repülést gyakorolták alaposan, a Szaljutot csak annyira ismertették meg a jelöltekkel, hogy tájékozódni tudjanak a belsejében és a napi feladatokhoz szükséges berendezések ismerősek legyenek. A csillagok utáni navigációt pedig egy planetáriumban sajátították el. A kurzust egy vizsga zárta le. Természetesen sikerrel. Amikor 1979-re fordult a naptár, minden készen állt rá, hogy magyar ember induljon az űrbe…

(Folytatjuk!)

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2018