Menteni, ami menthető (9. rész) - Artemis
(Rovat: Kontinensünk űrtörténelme, Minden jó, ha a vége jó... , Lássuk és halljuk egymást - 2004.08.23 13:48.)

Sorozatunk befejező részében az ESA sokcélú távközlési mesterséges holdjának, a 2001 júliusában indult Artemisnek a kalandos sorsát mutatjuk be.

Az Artemis többfunkciós távközlési mesterséges holdat természetesen geostacionárius pályára szánták. Az Ariane-5 rakéta hibájából azonban nem sikerült elérni a tervezett magasságot. Akkor úgy tűnt, hogy az Artemis menthetetlenül elvész. Az űrügynökség szakemberei azonban nem adták fel a reményt. Furfangos pályamódosító manőverekkel, gyakorlatilag a fedélzeten meglevő összes hagyományos hajtóanyag felhasználásával néhány nap alatt „feltornászták” a holdat egy 31 ezer kilométer magas körpályára. A „maradék” ötezer kilométer magasságnövelés azután már hosszú időt és még nagyobb munkát igényelt.

A mentési műveletekhez azt az újszerű ionhajtóművet használták, amelyet eredetileg csak apró pályakorrekciók céljára szántak. (A hajtómű nagy sebességre felgyorsított xenon ionokat bocsát ki.) Szükség volt új eljárásokra, a fedélzeti számítógép átprogramozására, új földi követőállomások bevonására. Végül 2003 januárjában - közel másfél éves késéssel - az Artemis elérte eredetileg tervezett pályáját, s megkezdhette normális működését. Az amerikai GPS globális helymeghatározó rendszer szolgáltatásait pontosító és kiegészító európai EGNOS korrekciók sugárzása mellett feladata a SPOT-4 és az Envisat távérzékelő holdak adatainak továbbítása. Reléállomásként működik majd különböző távközlési holdak, illetve a nemzetközi űrállomás és a Föld között. Még átmeneti pályán, az Artemis részt vett az első, mesterséges holdak között létrejött optikai adatátviteli kísérletben is. Így lett a reménytelen start után teljes a siker.