AZ EURÓPAI ŰRTEVÉKENYSÉG (38. rész): A kilencvenes évek
(Rovat: Kontinensünk űrtörténelme, Európai űrpolitika - 2003.10.02 09:32.)

Amilyen pozitívan nézték a szakemberek a nyolcvanas évek végén az űrkutatás jövőjét, annyira lelombozódtak a kilencvenes évek elején. Hosszú időre megbénította a fejlesztéseket egy előre nem számított esemény: felbomlott a Keleti Blokk.

Európában egyre több ország demokratizálódott, s hamarosan maga a Szovjetunió is darabjaira hullott. Mióta Kennedy 1961-ben meghirdette az űrversenyt, a két nagyhatalom arra törekedett, hogy a másik eredményét mihamarabb megelőzzék.

Még a Szovjetunió felbomlása előtt, a hidegháború végén, mikor már Gorbacsov-féle peresztrojkáról beszélhettünk, Bruce C. Murray, a JPL egykori igazgatója előadást tartott az IAF (International Astronautical Federation) drezdai ülésén 1990. október 9-én. Az előadás témája egy kérdés köré épült: „Túlélheti-e az űrkutatás a hidegháborút?”. Ma már könnyebb válaszolnunk Murray kérdésére: túlélheti. Csak éppen elmaradnak a látványos utazások a Holdra vagy a Marsra. Úticélunk fő pontja a Nemzetközi Űrállomás. Máshova legfeljebb a kisebb, olcsóbb és jobbnak tervezett űrszondákkal próbálunk ellátogatni.

A hidegháború vége látszólag teljesen tönkretette az űrkutatást. Az egyik szemszögből. Másrészt viszont elősegítette nagy nemzetközi űrprogramok létrejöttét, egy tudományos célú nemzetközi űrállomás megépítését, és megannyi kisebb szonda útnak indítását.

George Bush amerikai elnök 1989-ben ezeket mondta: „Meggyőződésem, hogy az Apollo-11 Holdra szállásának 50. évfordulóján az amerikai zászlónak ott kell lobognia a Marson is.” Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár (majd az Szovjetunió első és egyben utolsó elnöke) 1987-88-ban olyan nagyszabású űrprogramokat támogatott az ország teljes pénzügyi csődjének szélén, mint a Burán és Enyergija programok.

A nyolcvanas évek végén mindketten valami nagy előrelépést szerettek volna elérni az űrben. Ám hamarosan mindketten észrevették, hogy egyik országban sincs meg a kellő érdeklődés egy-egy valóban nagy program megvalósítására. A Szovjetunióban a frissen érkezett viszonylagos, de mindenképpen új szólásszabadság miatt az embereket az űrkutatás kötötte le legkevésbé. Hiszen ekkoriban tudták meg az évtizedeken titkolt tényeket: hogy nem igaz, hogy Nyugaton sokkal rosszabb lenne az életszínvonal, sőt. Látták, ahogy a kelet-európai országok saját sorsukról dönthetnek. Az USA-ban hasonló volt a helyzet: miért tegyen Amerika egy újabb „nagy ugrást” az űrben, ha ezzel már nem győz le senkit? Látszólag elveszett az amerikai űrprogram értelme is (ehhez hozzájárult a nem is olyan régen történt, 1986-os Challenger-katasztrófa rossz emléke is).

S ezalatt a világ űrkutatói, a szakemberek, a tudományos újságírók és az érdeklődők főként Európára figyeltek. Vajon kihasználja-e az Európai Űrügynökség a hirtelen jött űrt? Ha teljesíti a három prioritást (Hermes, Columbus, Ariane-5), akkor minden bizonnyal felzárkózhat a két hagyományos nagyhatalomhoz.