Fermi-paradoxon: de hol vannak néhányan?
(Rovat: Idegen civilizációk? - 2010.05.01 09:15.)

Egy kétségtelenül szellemes felvetés szerint talán azért nem látjuk az idegen technikai civilizációk tevékenységének nyomait, mert azok éppen túlságosan el vannak foglalva a számítógépes játékokkal.

Geoffrey Miller evolúcióbiológus úgy gondolja, hogy ha Hirosima után az látszott a legvalószínűbb magyarázatnak, hogy kiirtották magukat, akkor ma az, hogy úgy viselkednek, mint az a patkány, amely mivel képes egy pedál lenyomásával ingerelni a saját gyönyörközpontját, ezért minden idejét ezzel tölti. Ez arra lenne visszavezethető, hogy „nem közvetlenül keressük a reproduktív rátermettséget, [hanem] olyan, jó ízű ételt keresünk, amely segíti a túlélésünket, és amely rátermettség remek szaporodási partnerekhez juttat minket, akikkel remek, egészséges gyerekeket tudunk nemzeni. És hogy ennek mi az eredménye a modern korban? Gyorsétel és pornográfia”, és a megfelelő „rátermettségi jelek” keresése akár félre is vihet minket.

Ami a mi esetünkben azt jelenti, hogy „a galaxis kolonizálása nehezebb dolog, mintha csak eljátszanánk a Star Wars-t”, tehát miért is ne élhetné ki magát egy idegen civilizáció ebben – ahelyett, hogy valóban hódításba kezdene. Különösen, hogy „a rátermettség-hamisító technológiák gyorsabban fejlődnek, mint velük szembeni pszichológiai ellenállásunk”, és Miller ezért valószínűnek tartja, hogy „a rátermettség-hamisító nárcizmus” elkerülhetetlenül megjelenik a technikai fejlettség egy adott szintjén még akkor is, ha a genetikai változatosság azt eredményezheti, hogy egyes embereknél viszont megjelenik az örökletes ellenállás a „Nagy Csábítással” szemben.

Vagyis az ilyenek afféle ösztönös ludditákká válnak, akik viszolyognak a virtuális realitástól, a tudatmódosító szerektől meg a fogamzásgátlástól, amire aztán a vallás akár rá is segíthet. Gondoljunk csak a különböző fundamentalista irányzatokra vagy éppen a fogyasztói társadalmat elutasító mozgalmakra, akik már felismerték a „Nagy Csábítás” mibenlétét, mondja Miller. Hosszú távon ők fognak fennmaradni, és amikor végre majd sikerül felvennünk a kapcsolatot egy idegen civilizációval, akkor „ez nem a regényolvasók és a számítógépes játékosok találkozása lesz. Hanem a halálosan komoly szülőké, akik nem azért gratulálnak egymásnak, mert a Bombát, hanem azért, mert az Xboxot élték túl”.

Ebben az érvelésben – bármennyire is szórakoztató amúgy - számomra az a legérdekesebb, hogy a Fermi-paradoxon esetében szokványos hibák egyikét követi el. Ugyanis nem foglalkozik azzal, hogy hány hipotetikus idegen civilizációról van szó.

Pedig ez egyáltalán nem mindegy, és innentől kezdve érdemes megkülönböztetni a
"Fermi-kevés" és a
"Fermi-sok" kérdést:
ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy rajtunk kívül egy vagy legfeljebb néhány magasan fejlett idegen társadalom létezik, akkor számításba vehetjük a Milleréhez hasonló magyarázatokat is. Ugyanis legalább elvileg valóban elképzelhető, hogy – a fentebb vázolt evolúciós mechanizmusnak köszönhetően – az idegenek az idejüket leginkább valamiféle virtuális realitásban töltik. Illetve általában véve elképzelhető, hogy egy olyan ok miatt válik a civilizációjuk számunkra láthatatlanná, amely nem a természeti törvények kikerülhetetlenségével működik ugyan, de lehetséges. Az úgynevezett állatkert-hipotézis esetében például élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy egy vagy legfeljebb néhány civilizáció minket távolból figyelve valóban kellő önmegtartóztatást tanúsít, és nem veszi fel velünk a kapcsolatot, amíg megfelelő szintre nem jutunk - azt azonban nehéz elhinni, hogy valóban nagyon sok civilizáció közül soha egyetlen sem akadna, amely megsérti a karanténra vonatkozó előírásokat.

Vagyis alapvetően más lesz a helyzet, amennyiben azt tételezzük fel, hogy számos idegen civilizáció létezik. Ekkor ugyanis az „egyes esetekben előfordulhat, hogy...” típusú magyarázatokkal semmire sem megyünk. Nem lesz elég az, hogy elképzelhető, hogy az adott okból kifolyólag nem vagyunk képesek észrevenni őket. Ehelyett olyan jelenséggel kell előállnunk, amely a természeti törvényekhez hasonlóan, szükségképpen kifejti hatását.