Próbálkozásaink története
(Rovat: Idegen civilizációk? - 2009.02.01 12:00.)

Az emberiséget évszázadok óta foglalkoztatja, hogy egyedül vagyunk-e a Világmindenségben, és az üzenetküldés gondolata sem éppen új.

Először az 1600-as évek elején foglalkoztak mai értelemben véve tudományos alapokon a csillagászok azzal a kérdéssel, hogy léteznek-e rajtunk kívül más értelmes lények. Galilei, Kepler és kortársaik számára ez még leginkább elméleti kérdés volt, a 18. század végére – 19. század elejére azonban már úgy gondolták, hogy ez kísérletileg is eldönthető, ugyanis a korszak műszerei alkalmasak arra, hogy megfigyeljük a Naprendszer más égitestjein élőket. Amiből viszont az is következett, hogy mint ahogy mi képesek lehetünk észlelni az ő létezésük jeleit, ezt ők is ugyanígy megtehetik, és felfedezhetik, hogy a Földet is értelmes lények lakják.

Különösen, ha erre rá is segítünk egy kicsit. Korszakának egyik legnagyobb matematikusa, Gauss az 1820-as években fel is vetette, hogy mivel – szerinte – a matematika egyetemes nyelv, ezért azt kellene demonstrálni az idegenek számára „egy nagyméretű ábra segítségével, amelyet szabályos alakban ültetendő erdők alkotnának”, a Püthagorasz-tételt kellene felrajzolni a szibériai tajgán. „Joseph Johann Littrow, a bécsi csillagvizsgáló igazgatója valamivel később hasonló megfontolásokból azt vetette fel, hogy a Szaharában hatalmas, kör vagy négyzet alakú árkot kellene ásni, megtölteni vízzel, és a víz felszínére öntött petróleumot meggyújtani. Gauss pedig a saját, korábbi megoldását továbbfejlesztve 1822-ben már ezt írta Olbersnek: >>Száz különálló, egyenként 16 négyzetláb [kb. 122 × 122 cm] nagyságú, egymáshoz csatlakoztatott tükörrel lehetőség nyílna heliotrop fényt [vagyis fényjelet] küldeni a Holdra<<, és ha ez a vállalkozás sikerrel járna, akkor nagyobb dolog lenne, mint Amerika felfedezése” (Almár Iván – Galántai Zoltán: Ha jövő, akkor világűr).
Azóta lényegében a következő dolgok történtek.
(1) Egyfelől H. G. Wells angol író Világok harca című, mai kifejezéssel élve tudományos-fantasztikus regényében 1898-ban nyomatékosan felhívta rá a figyelmet, hogy amennyiben léteznek idegenek, úgy egyáltalán nem biztos, hogy barátságosak lesznek velünk. Korábban az, hogy egy kapcsolatfelvétel akár veszélyes is lehet, fel sem merült, mert rendszerint vagy abból indultak ki, hogy olyan lesz az egész, mint táviratot küldeni Londonból New Yorkba (és ebben ugye semmi kockázat sincs), vagy pedig abból, hogy az európai kultúránál és technológiánál kizárólag kevésbé fejlettek léteznek (elvégre a földi tapasztalatok is emellett szóltak). Ez utóbbi feltételezésen aztán az változtatott, amikor a valójában nem létező Mars-csatornák 1877-es „felfedezése” után egyre erősebbé vált a meggyőződés, hogy odaát értelmes lények élnek, és az ő mérnöki tevékenységük nyomait látjuk. Mivel azonban ez hatalmas léptékű kellett volna, hogy legyen, ezért ésszerűnek tűnt feltételezni, hogy ezen a téren (is) előrébb járnak nálunk.
(2) A másik nagy változás az, amit akár a „SETI menekülésének” is nevezhetnénk: miután kiderült, hogy a Naprendszer bolygóin nem találhatóak idegen civilizációk, a kutatás színhelye a Tejútrendszer lett. Nem nehéz megjósolni, hogy ha itt sem járunk sikerrel legfeljebb néhány évtizeden belül, akkor újabb fókuszváltás fog következni, és ugyanúgy, mint ahogy a Naprendszer bolygóit kihúztuk a potenciális célpontok listájáról, most is váltani fogunk.
(3) A harmadik fontos dátum pedig 1974 volt, amikor sor került az első üzenetküldési kísérletre az arecibói rádióteleszkóppal, és azóta is folyik a vita arról, hogy egy kapcsolatfelvétel jelenthet-e veszélyt az emberiségre nézve vagy sem. Azaz innentől kezdve a szűkebb szaktudományokon túli szempontok is fontosak.
Mindent egybevetve pedig noha gyakran olvashatunk arról, hogy a a kutatások első néhány évtizede nem hozott eredményt (és ez mintha azt sugallná, hogy ha eleget várunk, akkor sikerrel fogunk járni, mert még csak az elején járunk az egésznek), valójában közel négyszáz éve próbálunk választ találni – egyelőre eredménytelenül.