Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Csak akarni kell és sikerülni fog
(Rovat: Holdraszállás 40, Az Apollo holdprogram - 2009.07.24 10:00.)

A nevezetes események mindig üzennek számunkra. A holdraszállás is. A nevezetes események üzenete nem mindig pozitív. Ám ilyen kristálytisztán pozitív üzenete talán egyetlen eseménynek sem volt a történelem során.

Olyannyira pozitív, hogy ma már nem is emlékszünk a negatív felhangokra, arra, hogy rusnya politikai indíttatásból, hidegháborús kardcsörtetésből indultunk egyáltalán útnak.

Hold. Egy nagy fénylő izé az égen. Igen, izé, mert hol kifli, hol cipó, hol meg sehol sincs. Hol ezüstfényű, hol narancs, hol szürke. Hol meg elfedi a Napot. És aki nem figyeli minden nap, nem is tudja mikor és hol bukkan fel, mint a hűséges Nap, amelyik biztos, hogy reggel keleten van, este nyugaton, délben meg a fejünk felett. Csalfa egy égitest. De égitest, azaz elérhetetlen. És mégis előállt egy maroknyi ember, aki megkérdőjelezte a megkérdőjelezhetetlent: elérhetetlen? Egyenesen azt állították: le lehet szállni rajta, sétálni, felfedezni lehet a felszínén. Leszállni a Holdon? El tudjuk ezt valóságként képzelni? Hogy a szomszédék Peti fia odafenn sétál? Persze ma már igen. De ötven éve? Bevallom, megértem, aki eszetlen fantasztáknak bélyegezte az ötletgazdákat, magam is ezt tettem volna. A Hold nem csak egy égitest, valamiféle misztikum is. Hogy megjárjuk, ahhoz képest semmi volt, amikor a mesebeli legkisebb fiú levágta a hétfejűt fejestől, tűzokádóstól.

De megjártuk, sikerrel jártunk. Igen, kollektíve, az egész emberiség osztozhat a sikerben. Más kérdés, hogy akar-e mindenki osztozni, hisz az emberiségnek nem feltétlenül az egyetlen, vagy fő problémája, hogy le lehet-e szállni odafent is. Vannak, akik kudarcként élik meg, hogy erre költött az emberiség a betegségek, vagy a nyomor elleni küzdelem helyett. Viszont mégis üzenet mindannyiunk számára, függetlenül attól tetszett-e Armstrongék teljesítménye, vagy sem. A holdprogram az Ember mindenhatóságának fő bizonyítéka. Utálom még használni is ezt a szót, mert elbizakodottá tesz, sőt sokszor önpusztításba sodor minket, ám ezúttal mégis tehetünk talán egy kis kivételt. A holdprogram annak a mára lassan axiómává érő önszuggessztiónak a megtestesülése, hogy „ha valamit nagyon erősen akarunk, azt képesek vagyunk valóra váltani, elérni”. És pontosan ez az Apollo-üzenet az emberiség számára. Mindent elérhetünk, minden felett győzedelmeskedhetünk, ha nagyon akarjuk. Igaz, négymilliárdból egyetlen lehetett az első, és azóta is csak tizenkettő az összes. És a többiek? A legtöbbünk sosem fog a Holdra lépni – még én sem, aki éppen 8 hónapos csecsemő voltam akkoriban, azaz gyakorlatilag egyidős vagyok a holdraszállással –, de a ma a Földön élők számára minden nap ott lebeg az üzenet: erősen kell akarni, meg kell küzdeni érte és bármi elérhető, még az elképzelhetetlen is.

Persze mielőtt túlontúl belejönnék a lelkesedésbe, mint pap szamara a katonazenébe, rögtön olyan fogalmakat is ide kell citálnunk, mint lelkesedés, összefogás, önfeláldozás, amelyek mind fontos szerepet játszottak, ám aminek nemcsak manapság, hanem az emberiség egész történelme során szűkében voltunk. Amerikában csak egy ritka pillanat jött el negyven éve, amikor sok minden összeállt, de mégsem ez a dolgok természetes menete. Az pedig egyenesen elkeserítő, hogy az előbbi pozitív energiák az alantas kivagyiságot, a „győzzük le a másik egóját, mert úgyis a miénk a nagyobb” gondolkodásmódot szolgálták. Ahogy az egy másik ugyanilyen példánál, a Manhattan-tervnél is volt. A nulláról indulva, minden erőt bevetve ott is nekigyürkőzött egy csoport, és a végén megalkotta a tökéletes fegyvert. Persze dehogy akarok én büszke lenni az atombombára, mégis vegyük észre, hogy alig 20 év alatt kétszer is csodát tett az emberiség. Új anyagokat, eljárásokat talált fel a semmiből, mert kellett.

Ha majd egyszer egy halálos aszteroida száguld a Föld felé, akkor sem kell majd gyámoltalanul állnunk, várva az apokalipszist, hanem csak fel kell idézni az Apollo program mentális doppingját – sikerülni fog, mert sikerülnie kell! –, és az esélytelenség esélybe fordul, a reménytelenség pedig reménybe.

Ha majd egyszer – végre-valahára – elfogy az olaj és nem tudjuk tovább mérgezni saját jövőnket, de új energiákra lesz szükségünk, majd megkotorjuk a tarisznyát és előhúzzuk az Apollo üzenetét – ha új technológiát kell feltalálni a semmiből, hát akkor legfeljebb új technológiát kell feltalálni, nosza rajta! – és valószínűleg megoldjuk a legégetőbb problémánkat.

Aztán ha sokszor, akár nap mint nap előkerül valami újabb megoldanivaló, vagy csak elcsüggedünk egy probléma megoldásának félútján, felidézzük az apollós fiúk emlékét. Erőt, ihletet meríthetünk abból, hogy ugyanolyan hús-vér szakemberek, mint mi, képesek voltak nagyobb kihívások megoldására is. Így talán könnyebben oldjuk meg a soron következő kihívásokat. Ahogy az azután következő, majd az azután, és azután és utána következő – létfontosságú, vagy huszadrangú – problémát is.

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2018