Meteorok a Szaturnusz gyűrűinél
(Rovat: Cassini, Távoli világok kutatói - 2013.05.03 07:15.)

A Cassini-űrszonda felvételei jelentik az első közvetlen bizonyítékot, hogy az óriásbolygó gyűrűibe időnként „beleszaladnak” a meteorok.

A Naprendszerben mindenhol keringenek kis méretű, nagy sebességgel haladó testek, amelyek időnként a bolygókkal vagy holdjaikkal ütközhetnek. A becslések szerint a Szaturnusz környezetében is előfordulnak, a centiméterestől a több méteresig terjedő méretkategóriában. A kutatóknak évekbe telt, míg a Cassini felvételein sikerült azonosítani összesen kilenc esetet (2005-ben, 2009-ben és 2012-ben), amikor meteor-becsapódások történtek a Szaturnusz gyűrűiben. Az eredményekről beszámoló publikáció a Science című folyóiratban jelent meg. Valójában nem is közvetlenül egy-egy meteor elsődleges becsapódásáról, hanem a feldarabolódásukkal keletkező kisebb raj és a gyűrűk anyagának találkozásáról van szó.

Öt kép a Szaturnusz gyűrűiről, a Cassini 2009 és 2012 közötti felvételeiből. A fehér nyilakkal megjelölt törmelékfelhők becsapódó objektumok nyomán keletkezhettek, alkalmanként mintegy 1–50 órával a képek készítése előtt. (Kép: NASA / JPL-Caltech / Space Science Institute / Cornell)

Ezzel a Föld, a Hold és a Jupiter után egy újabb égitest került fel a listára, ahol kis égitestek becsapódását sikerült közvetlenül, az események bekövetkezte során megfigyelni. A Szaturnusz körül keringő Cassini-szonda korábbi eredményei már utaltak arra, hogy a gyűrűk alakját nem csak a közelükben keringő holdak alakítják, de például egy nagyobb test 1983-as becsapódásának nyomai is felfedezhetők a legbelső gyűrűkben. A mostani vizsgálatok alapján arra következettek, hogy bár a Szaturnusz és a Föld a Naprendszer két igencsak távoli régiójában kering, a kis testek becsapódási gyakorisága jelenleg mindkét helyen hasonló. A gyűrűk lényegében óriási, a Föld teljes felszínénél százszor nagyobb „meteorcsapdák”, és a Cassini hosszú működési ideje lehetővé tette néhány ilyen becsapódás megfigyelését. A 2009-es szaturnuszi napéjegyenlőség környéke, a gyűrűket közel az élük irányából érő napsugárzás különösen jó alkalmat nyújtott a jól megvilágított törmelékfelhők felfedezésére a gyűrűk viszonylag sötétebb háttere előtt.

A Szaturnusz gyűrűi meglehetősen fényesek és tiszták, amiből sokan azt a következtetést vonják le, hogy magánál a bolygónál sokkal fiatalabb jelenségről van szó. Hogy ezt az elképzelést meg lehessen vizsgálni, nem árt tudni, hogy a kívülről érkező részecskék milyen módon és milyen gyakorisággal alakítják a gyűrű anyagát. Ehhez szolgáltat újabb adalékot a mostani eredmény, olyan méretkategóriájú meteorokkal kapcsolatban, amelyeket eddig nem sikerült közvetlenül detektálni a Szaturnusz gyűrűinél.