Műkráter a Holdon – 50 éve repült a Luna-2
(Rovat: Az űrkutatás 50 éve - 2009.09.12 10:00.)

Negyven éve az ember holdraszállása volt a szenzáció. Tíz évvel korábban pedig az, hogy egyáltalán képesek vagyunk eltalálni a Holdat.

Az 1959-es év a Luna-1 sikerével kezdődött, amikor először sikerült elérni a második kozmikus sebességet és nagyjából a Hold irányába „lőni” vele. De az igazi cél az égitest eltalálása, egy ember okozta becsapódás volt. A verseny tehát folytatódott egy pontos lövésért. Az amerikaiak a Pioneer-4-gyel az utolsó puskaporukat is ellőtték 1959. március 3-án. A szondával ők is elérték a második kozmikus sebességet, de a Hold mellett 60 000 km-rel repült el a 6 kg-os fémkúp. Ez a szovjetek teljesítményéhez képest már az idő tájt sem számított nagy dolognak. Júniusban újra a szovjetek jöttek sorra, de a szondájuk már Föld körüli pályára sem állt, a rakéta hibája miatt lezuhanás lett a repülésből.

Így érkezett el az ősz, amikor újabb szovjet kísérletre került sor, ezúttal sikeres starttal. A Luna-2 1959. szeptember 12-én startolt Bajkonurból egy átalakított Vosztok rakétával – Jurij Gagarin későbbi rakétájának elődjével – 36 órás útjára a Holdhoz. A Luna-2 lényegében megegyezett a Luna-1-gyel (nem csoda, hisz annak is ugyanúgy a Holdba csapódás volt a feladata). Egy 390,2 kg tömegű, 2,4 m átmérőjű fémgömb volt, négy botantennával és egy hosszú műszertartó póznával, amellyel hossza 5,2 méterre nyúlt. A műszerek is megegyeztek: egy magnetométer, egy Geiger–Müller-számláló, egy rezgésmérő és egy mikrometeorit-detektor utazott, amelyek elsősorban a Föld és Hold között érzékelhető mágneses mezőket és sugárzásokat mérték. Tudományos szempontból az számított a szonda fő eredményének, hogy megerősítette a Luna-1 méréseit, köztük a napszél létezését. Az elődéhez képest továbbfejlesztett iondetektorok könnyedén azonosították a Napból származó ionok áramlását. A Van Allen-öv felépítéséről is értékes információk érkeztek, kiegészítve a Luna-1 méréseit az elektronáramok és az energiaspektrumok változásairól. A magnetométerrel a Föld és a Hold mágneses mezejét mérték: előbbit sikerrel, utóbbit pedig annak hiányában sikertelenül, ezzel is megerősítve az első szonda méréseit, így a Holdról kijelenthették a tudósok, hogy nincs mágneses tere és így sugárzási övezetei sincsenek.

Az odaúton még egy érdekes kísérletet végeztek: a szondából mesterséges üstököst csináltak. A Luna-2 sokáig nem vált le a Vosztok végfokozatáról és 12 órányi repülést követően egy nátriumgázból álló felhőt bocsátott ki a rakétafokozat tartályából. A Földről narancssárga ködként mutatkozó jelenséget távcsövekkel követték (a Vízöntő csillagkép irányában a szabadszemes észlelhetőség határán belüli, 4-5 magnitúdós objektumként lehetett látni a szonda körüli felhőt).

A repülés rövid csúcspontja 36 órányi utazás után jött el, és abban nyilvánult meg, hogy a szonda rádiójele egyik pillanatról a másikra eltűnt (a radaros követésből, valamint a rádiójel irányméréseiből azt tudni lehetett, hogy a szonda nem megy mellé). Az emberiség ezzel a mozzanattal először juttatott mesterséges objektumot egy idegen égitestre, még ha az a 3 kilométeres másodpercenkénti sebesség miatt egy, az eszköz teljes megsemmisülésével járó becsapódást jelentett is. Az első emberi „holdatérés” a hold középvonalában, az északi féltekén, a Palus Putredinis régióban történt. A becsapódáshoz strapabíró apró (CCCP feliratot és sarló-kalapácsos címert viselő) jelvényeket vitt a szonda, amelyek elvileg a szétnyíló burokból szanaszét szóródtak a felszínen. Harminc perccel később a rakéta végfokozata is becsapódott a Holdba. A Luna-2 sokáig az egyetlen ember alkotta eszköz volt a Holdon. Az Egyesült Államok belátta a vereségét ezen a téren, és a Hold eléréséhez új típusú szondákat, a Rangereket fejlesztette ki. A becsapódásokban három év szünet következett, a Szovjetunió pedig belekezdett a sima leszállások előkészítésébe. A Luna-2 egy nagyszerű évtized nyitánya volt, amelynek végállomása 1969. július 20-án jött el a Mare Tranquilitatison, egy emberi lábnyommal, egy „kis lépéssel”.