Egy emberöltő az űrben. Az első évtized (1957-67 – 1. rész)
(Rovat: Az űrkutatás 50 éve - 2007.10.08 07:49.)

Külön nevet kapott az elmúlt 50 év a történelemben: űrkorszak. Sorozatunk az évforduló kapcsán ezt az 50 évet tekinti át – a teljesség igénye nélkül, egy-egy sikert felvillantva. Az első évtized címszavakban: Szputnyik, Gagarin.

Az egész persze nem 50 éve kezdődött. Ciolkovszkij már több mint egy évszázada kitalálta elméletben az emberiség számára a módszert a világűr elérésére. Aztán Robert Goddard a gyakorlatba ültette az orosz elméleti rakétatudós képleteit, és sikerrel bocsátotta fel Nellt, a világ első folyékony hajtóanyagú rakétáját, a később egyeduralkodó eszközt. Goddard nyomdokain a Német Rakéta Társaság készítette az első „ütőképes” nagyrakétát, amelyet a tudományos társaság egyik tehetséges mérnöke, Wernher von Braun öntött végső formába a Wehrmacht sorain belül, katonai felhasználásra. Röpke 40 év alatt született meg az eszköz, amely később elvezette az embert az űrbe. A következő ötven év pedig új korszakot nyitott az emberiség egyetemes történetében.

Az ötvenes évek második felében jött el a pillanat, hogy a világháborút követően a két nagyhatalom által fejlesztett technika új szerepben tűnjön fel. A világ egyik felén fényes szelek fújtak, a másikon pedig a mikrofonba búgó bájgúnárok helyett a rock and roll fésületlen csibészei léptek előtérbe. És a két világrend új, fura háborúban feszült egymásnak, a hidegháborúban. Propagandaszempontból elsőrangúvá lépett elő a képesség egy tárgy űrbe juttatására. Az USA és a Szovjetunió egyaránt programot indított az űr elsőkénti elérésére, amelynek végén a TASZSZ jelenthette be először a sikert. 1957. október 4-én egy továbbfejlesztett interkontinentális ballisztikus rakétával Bajkonurból Föld körüli pályára állították a Szputnyik-1-et. Az addigi science fiction valósággá lett. És útjára indult az űrverseny, az a furcsa rivalizálás világnézeti blokkok között, amelyben maga a teljesítmény másodlagos volt. A lényeg a másik megelőzése volt.

A Szputnyik-1-et a világűrbe juttató, Szergej Koroljov tervezte rakéta révén a teljesítményt szinte azonnal követték az újabb szenzációk. 1957 novemberében Lajka kutyát küldték az űrbe (sajnos a kísérlet szegény állat pár órán belüli halálához vezetett). 1958 januárjában az amerikaiaknak is sikerült végre valamit – az Explorer-1-et – az űrbe juttatni és végre nekik is megvolt a rakétájuk, amit a szovjetek ellenében bevethettek a versenyben.

A Föld körüli pálya meghódítását követően nagyon hamar újabb célpont jelentkezett, a Hold. A következő lépcsőfok egy olyan űreszköz megalkotása volt, amellyel le lehetett győzni a Föld gravitációját és kilépni a bolygóközi térbe. Ezért indultak a „második hullámban” a Hold felé az űrszondák. 1959. január 2-án – három eltitkolt kudarcot követően – startolt a Luna-1, amely elhagyta a Föld környezetét és – elrepülve mellette – elért a Holdig. Szeptemberben a Luna-2 pontosabb volt, becsapódott a szomszéd égitestbe, a Luna-3 pedig egy hónapra rá elsőként az űrhajózás-történetben fényképeket sugárzott vissza a Földre a Hold túloldaláról.

Az 1959-es év másról is nevezetes, az emberes űrprogramok nyilvános kezdeteiről. A Szovjetunióban teljes titoktartás mellett zajlott minden űrpróbálkozás, ám az Egyesült Államokban a nyilvánosság előtt. Ennek megfelelően 1959. áprilisában 110 jelölt közül 7 űrhajósjelöltet választott ki az időközben megalakult NASA a Mercury program számára. Ennek ellenére az űrkutatás első évtizedének – ha nem az eddigi történetének – legnagyobb teljesítményét a szovjetek hajtották végre.

(Folytatjuk!)