A nagy rakétaprogram (6. rész): Hóvihar a világűrben
(Rovat: Az Enyergija és a Burán, Szárnyaló képzelet , Űrpolitika - 2003.11.13 10:13.)

1988 őszére elérkezett az idő, hogy a szovjet űrrepülőgép megtegye első próbaútját.

1988. október 19-én megkezdődött a visszaszámlálás. Az Enyergijára felszerelt Burán űrrepülőgép űrhajósok nélkül várta a bajkonuri indítóálláson a zérót, hogy végre útnak indulhasson. Ám a visszaszámlálást műszaki okok miatt 51 másodperccel a start előtt leállították. Az új időpontot november 15-ére tűzték ki.

1988. november 15-én moszkvai idő szerint pontban reggel 6 órakor űrhajósok nélkül hatalmas robajjal felemelkedett az Enyergija hordozórakéta, oldalán a Burán űrrepülőgéppel. Két és fél perc alatt az Enyergija elérte a 60 km-es magasságot, nyolc perccel a start után az Enyergija második fokozatáról levált a Burán űrrepülőgép. A Burán 160 km magasságban bekapcsolta saját hajtóművét, ami 100 másodperc alatt az első kozmikus sebességre (8 km/s) gyorsította az űrsiklót.

A Burán moszkvai idő szerint 6 óra 47-kor elérte 250 km magasan húzódó pályáját. Ez az ún. alappálya, amit az űrrepülőgép hajtóműveivel még módosítani lehet. Egy kör után Afrika fölött megkezdték a leszállási manőver előkészítését. Reggel 8 óra 20-kor az űrsikló hajtóműveit menetirányba fordította. A hajtóművek bekapcsolásával aztán megkezdődött a leszállási fékezés.

Amikor a Burán elérte a 40 km-es magasságot, Bajkonurtól mintegy 400 km-re volt. Az ekkor űrrepülőtérré is avanzsált kozmodrom átvette a Burán irányítását, s automatikusan biztosította a sima leszállást. A Burán leszállópályája 84 méter széles, 4,5 km hosszú. Rendkívül rossz időjárási körülmények uralkodtak, a 64 km/h-s oldalszélben, 340 km/h-s sebességgel a már kiengedett futóművek megérintették a pályát. A három ezután kinyíló fékezőernyő tovább csökkentette az űrsikló sebességét. 9 óra 25 perckor, csupán másfél méterre a 84 méter széles pálya középvonalától, és mindössze 1 másodperccel (!) elvétve a tervezett leszállás idejét, a Burán űrrepülőgép csendben megállt. Ezzel az első szovjet űrrepülőgép első, s egyben utolsó útja véget ért.

Ha ekkortájt megkérdeztünk volna egy szovjet mérnököt, mikor indul újra a Burán a világűrbe, s mikor lesz végre űrhajós a fedélzeten, akkor nagy valószínűséggel ezt a választ kaptuk volna: „Jelenleg még tart az adatok kiértékelése, jövőre még egy automata repülést tervezünk, s az év második felében sor kerülhet az űrhajósokkal történő első útra. Évente egyébként 2-4 küldetés várható.” Ha kérdésünket mondjuk 1988-ban tettük volna fel, akkor értelemszerűen 1989-es indításról, ha 1989-ben, akkor 1990-es indításról hallhattunk volna. Így ment ez egészen 1993-ig, amikor a szovjet (pontosabban akkor már orosz) űrrepülőgép-programot felfüggesztették, az Enyergija gyártását félbehagyták. Nem került sor az Enyergija-M 1994-re tervezett első, kísérleti indítására sem. 1990 végére elkészült a szovjet űrrepülőgép-flotta második tagja, a Ptyijka (vagy ahogy sok forrás hivatkozik rá, a Burán-2). Újabb tagok gyártásába is belefogtak, de azok közül egy mindössze félig, a többinek pedig épphogy a váza elkészült.

Az űrrepülőgép-program számára a Szovjetunió és Oroszország 30 űrhajóst képzett ki. A „nagy rakétaprogram” költségei hatszorosát tették ki a szovjet emberes Hold-program költségeinek.

A flotta példányaival több helyen is találkozhatunk és találkozhattunk. Maga a Burán egy An-225 (Mrija) repülőgép hátán ott volt a párizsi Le Bourget légikiállításon 1989 júniusában (a fenti képen balra). Van példány, ami Moszkvában, a Gorkij Parkban a nagyközönség szórakoztatása céljából került kiállításra (a fenti képen jobbra). A Buránt és a még megmaradt Enyergija hordozórakétákat is a balsors szele kezdte ki. A Buránt és az őt szállító Enyergija hordozórakétát állítólag működőképes állapotban évekig a bajkonuri MIK 112-es számú szerelőcsarnokban konzerválták.

Egészen napjainkig…