Kolumbusz nyomán: Neil Armstrong (2. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2019.07.16 07:15.)

Sorozatunkban a holdraszállás 50. évfordulóján felidézzük annak a három embernek az életét, akik a főszereplők voltak abban a színdarabban, amely a 60-as évek Amerikájában játszódott...

...és olyan szerzők írták, mint Robert Goddard, John F. Kennedy, vagy Wernher von Braun. Ők voltak az első holdutazók.

Letudva az öt harci fordulót az Essex-szel, visszatérhetett az USA-ba, az egyetemi padsorokba. Egyben ez azt is jelentette, hogy az egyenruhát ismét civil ruha váltotta fel. A Purdue-n nemcsak a diploma várta, hanem egy lány, Janet Elizabeth Shearon, akit végül feleségül is vett. 1955 januárjában repülőmérnöki BSc diplomával a zsebében sétálhatott ki a nagybetűs életbe (már ha az életveszélyekkel teli koreai háború nem számított annak). Az ösztöndíjprogram értelmében a koreai visszatéréskor leszerelt és civilnek számított, de csakis a repülés világában tudta elképzelni az életét. A válaszút arról szólt, hogy több pénzért valamelyik repülőgépgyárhoz, vagy esetleg légitársasághoz szegődik, vagy kevesebb pénzért az izgalmasabb utat választja és a NACA-nál próbálkozik, a kísérleti pilóták világában. A NACA-t választotta.

Persze itt is kis tiszteletkört kellett futnia, az áhított Edwards támaszponton, a kísérleti repülők Mekkájában nem volt éppen felvétel, hanem csak a NACA clevelandi Lewis Repülés Meghajtási Laboratóriumához. Csak pár hónapot időzött itt, amikor üresedés volt az Edwardson (nem csoda, hisz évente akár tucatjával haltak itt meg a berepülőpilóták a csúcstechnika kezessé tétele közben). Ekkor átkerült a Mojave-sivatagba, feleségével pedig beköltöztek egy kis házba a Juniper Hillsen. A hangsebességet, sőt a Holdat ostromló Amerika végleteire volt jellemző, hogy az ebben a harcban élharcossá váló Armstrong házában nem volt fűtés és áram, nyáron pedig úgy oldotta meg az ifjú pilóta a zuhanyozást, hogy egy slagot vezetett át egy kerti fa ágain és az alatt fürödtek a feleségével. A munkában közben a legegzotikusabb dolgok váltogatták egymást: B-29 Stratofortress, Bell X–1B, Douglas D–558-2 Skyrocket, vagy North American X–15 (hogy a sima gyakorlórepüléseket a legendás „100-as sorozat” gépeivel, az F-100 Voodoo-val, az F-104 Starfighterrel, az F–105 Thunderchieffel, az F–106 Delta Darttal ne is említsük). Ennyi gép mellett kaland is akadt bőven. Egy alkalommal egy B–29 jobb kormányánál ült, amellyel egy rakétagépet vittek 10 ezer méterre, hogy ott leejtsék és az a saját hajtóművére támaszkodva indulhasson további rekordrepülésre. Igen ám, de az egyik motor elromlott, a propeller elkezdett túlpörögni. Ekkor megtették a megfelelő óvintézkedést, vitorlába állították a légcsavart, ami úgy tűnt, használ, ám kis idő múltán a propeller ismét forogni kezdett, végül gyorsabban, mint a többi motor, majd pár pillanat múlva a motor felrobbant, a légcsavarok őrült kaszák módjára szanaszét szálltak. Az egyik eltalálta a szomszédos motort, sőt a túloldalon a kettes hajtóművet is, így mivel az egyik oldalon mindkét motor tönkrement, a másik szárnyon is le kellett állítani a külső motort az óriási aszimmetrikus nyomaték miatt. A B–29 innentől kezdve egyetlen motorral már csak kontrollált zuhanásra volt képes. Gyorsan úgy döntöttek, leoldják a gép hasa alá rögzített kísérleti rakétagépet, mert azzal nem szállhattak le. Egy óriási spirált repülve végül szerencsésen landoltak a támaszpont betonján.

(Kép: NASA)

Egy másik alkalommal, már a világűrt ostromló szupergép, az X–15 fedélzetén érte váratlan esemény. Odáig rendben mentek a dolgok, amíg a repülési tervben megfogalmazott csúcsmagasság, 60 ezer méter fölé kellett emelkedni a rakétagéppel, ám amikor vissza akart térni és lenyomta a gép orrát, az ahelyett, hogy engedelmesen a föld felé vette volna az irányt, még emelkedett is. Mivel rossz szögben kívánt visszalépni a légkörbe, inkább lepattant róla. Persze mérnök lévén feltalálta magát, a reaktív kormányokkal végre sikerült lefelé irányítani a gépet. Ám a 6 Mach végsebesség megbosszulta magát, a visszatéréssel való szöszmötölés közben egész máshol volt, mint tervezte, kilométerek százaival délebbre, már-már kirepült a Mojave-sivatag hatalmas kiszáradt tómedréből. A városi legendák szerint egészen a Los Angeles-i Rose Bowl stadionig berepült (a valóságban is egészen Pasadenáig jutott), ahonnan visszafordulva éppen hogy csak visszakecmergett a Muroc-tó széléig és ott majdnem a legendás Joshua fák közé futott be a leszálláskor.

Ezen időszak rejtegette számára élete egyik legnagyobb megrázkódtatását. Az Armstrong család a Juniper Hills-i spártai körülmények ellenére is szépen cseperedett, előbb érkezett Rick fia, majd kicsit később Karen lánya. A kis Karen azonban megbetegedett. Előbb csak nagyokat esett szegény, majd már lassan járni sem tudott. Orvoshoz vitték. A diagnózis sokkoló volt: agydaganat. Következett hat hónap küzdelem a rákkal és egy keserű vereség, 1962 januárjában Karen angyalszárnyakon a mennyországba költözött.

Ekkora már a munkahelyét sem NACA-nak hívták, hanem NASA-nak, de ami a legfontosabb, az egyetlen betűnyi változás mögött forradalmi átalakulások húzódtak: Amerikába elérkezett az űrkorszak. Armstrongot is közben kiválasztották két programba (a „Man in Space Soonest” és az X–20 Dyna Soar), amelyeknek az volt a célja, hogy minél hamarabb egy amerikai jusson el a világűrbe, de ezeket a programokat aztán különböző okból törölték. Aztán a Mercury-program befutott, amelynek válogatására nem is jelentkezett anno. Sőt a NASA ismét új űrhajósokat keresett. Karen épphogy csak meghalt, Armstrong fejbeverten lézengett a munkahelyén, ráadásul hitt is, meg nem is az új toborzásban, de foglalkoztatta a gondolat, hogy a fejlődés iránya az űr és neki ott kéne lennie az azt ostromlók között. A NASA elküldte a Seattle-i Világkiállításra 1962 májusában, ahonnan csak június 4-én tért vissza, ám a NASA jelentkezési határideje június 1-jén lejárt. Azért elküldte a felvételi anyagát. A levele egy kupac tetején landolt, amelyre azt írhatták volna, „nem nyert, mert elkésett”. De ott észrevette egy Dick Dax nevű illetékes, aki korábban dolgozott Armstronggal az Edwardson, és ő tudta, hogy ha van olyan ember, amilyeneket keres most a NASA, az éppen Neil Armstrong (a NASA szakított az Eredeti Heteknél megfogalmazott, „szuperegészséges” feltétellel, mint leglényegesebbel és a helyére a „tehetséges, képzet mérnököt” állította). Dick Fry nemes egyszerűséggel kivette a levelet a szomorú kupacból és bedugta az „interjúra kiválasztva” kupacba. A többi történelem. Hamarosan megérkezett a legendás telefonhívás Deke Slaytontól: „lenne-e még mindig kedve űrhajósnak lenni?” (Slayton soha senkinek nem mondta azt, hogy ki lett választva, hanem kivétel nélkül mindenkinek feltette az előző kérdést.)

(Folytatjuk!)