Űrvilág
Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Kolumbusz nyomán: Buzz Aldrin (3. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2019.07.10 07:15.)

Sorozatunkban a holdraszállás 50. évfordulóján felidézzük annak a három embernek az életét, akik a főszereplők voltak abban a színdarabban, amely a 60-as évek Amerikájában játszódott...

...és olyan szerzők írták, mint Robert Goddard, John F. Kennedy, vagy Wernher von Braun. Ők voltak az első holdutazók.

A Gemini-12 sikere után szinte azonnal egy óriási visszalépésre kényszerült a NASA: az Apollo-1 tragédiájában elhunyt három űrhajós. Ez befolyással volt a legénységekre is, a pszichés hatáson kívül az összes addigi legénységi jelölés, sőt egy komplett repülés (Apollo-2) ment a kukába, a legvadabb teóriák szerint maga a NASA talpa alatt is égett a talaj. Négy havi stresszes várakozás után oldódott a feszültség. Előbb egy értekezleten hívott össze Slayton 17 űrhajóst (köztük Aldrint) és közölte velük, hogy ott ül köztük az az ember, aki elsőként a Holdra lép majd. És megjelölt néhány parancsnokot az eljövendő küldetésekre, köztük Neil Armstrongot, mint az Apollo–9 tartalék parancsnokát. Nem sokkal később Armstrong mellé kijelölték a Gemini-12 sikerpárosát, Jim Lovellt és Buzz Aldrint parancsnokiegység- és holdkomppilótaként. Aztán mindenféle turbulencia következett, Mike Collins, a repülő legénység egyik tagja porckorongsérvet kapott és kiesett az első számú legénységből és emiatt helyet cserélt Jim Lovellel, majd az egész küldetés helyet cserélt az Apollo–8-cal és teljesen újraszabták. Ennek ott volt jelentősége, hogy a normál legénységi rotáció szerint az Armstrong–Aldrin–Collins trió előrelépett az Apollo-12-ről az Apollo-11 első számú legénységének várományosává.

1969. január 9-én pedig hivatalos is lett, az első holdraszállási kísérlet első számú legénységének Armstrongot, mint parancsnokot, Aldrint, mint holdkomppilótát és Collinst, mint parancsnokimodul-pilótát választották ki, azaz ők lehettek az első emberek, akik azzal a céllal indulnak a Holdhoz, hogy leszálljanak rá és ki is lépjenek a felszínére.

Ekkor egy izgalmakkal, súrlódásokkal teli időszak következett, ami Aldrin számára nem volt egyszerű. Kiütközött a türelmetlen, kissé egoista, a saját igazát és reputációját elsődlegesen kezelő természete. Előbb rászolgált valóban rossz hírére a kollégák között (amiért dr. Randevúnak is csúfolták) egy vitával, amikor azt kezdte feszegetni, hogy ki lesz, aki először száll ki a Holdon a holdkompból, kiből válik történelmi személyiség. Szerinte neki kell ennek lennie, mivel a Gemini-programban is a másodpilóta szállt ki mindig az űrhajóból. Aldrin mindenhol korteshadjáratot folytatott, hogy ő szállhasson ki elsőként, ami azonban a NASA vezetésének sem tetszett. Végül született egy technikai alapokon nyugvó döntés: a holdkomp ajtaja jobbra nyílik és azon a parancsnok tud kiszállni elsőként, helyet cserélni pedig nincs mód. Pár űrhajós felvonta a szemöldökét, mert számos módja volt annak, hogy ezt áthidalják. Az igazi adu ász magyarázat vagy harminc évvel később hangzott el Chris Kraft, az irányítás főnöke tollából: a NASA vezetése jellembelileg sokkal inkább Armstrongot favorizálta, hogy ő legyen az első, és inkább kreáltak egy technikai magyarázatot, hogy ne sértsék meg Aldrint, de Armstrong volt „A Kiválasztott”.

Máskor meg ordítozásba csapó vitába keveredett Armstronggal, amikor egy szimuláció során a szimulátorban „lezuhantak a Hold felszínére és meghaltak”. Aldrin nehezményezte, hogy végzetes hibát vétettek és ez rombolta az ő hírnevét, míg Armstrong némileg hiába magyarázta neki, hogy igazából direkt zuhantak le, mert meg akarta várni, hogyan reagál Houston az adott szituációban és mennyire lehet majd a valós repülésen támaszkodni rá. Inkább a szimulátorban zuhanjanak le százszor, mint a valódi holdkompban egyszer.

Aztán eljött 1969. július 16., amikor a 160 millió lóerős Saturn-V kiszakította a Föld vonzásából a három holdutazót és elrepítette őket a Holdhoz. Három napon át várták, hogy megpillantsák saját szemükkel a Hold hegyeit, hogy majd le is szálljanak rá és amit fentről kisebb-nagyobb krátereknek láttak, az odalenn a tájkép része legyen számukra. Július 20-án a világ lélegzetvisszafojtva várta a hírt, hogy leérjenek. Armstrong irányította az űrhajót, Aldrin – mint holdkomppilóta – egyfajta rendszermérnök volt, aki baj esetén tudta, hogyan működnek az űrhajó rendszerei és hogyan kell beavatkozni, ha lehet, emellett egyfajta élő műszerfalként lépett fel, mivel a parancsnok nem tudta megosztani a figyelmét a repülés irányítása és a műszerek között, hanem az utóbbiak adatait Aldrin olvasta be számára. A leszállás során többször is bajban voltak: egyszer, amikor a komputer hibajelzést küldött, hogy túltöltődik adatokkal, aztán amikor Armstrong látta, hogy a leszálló automatika szenvtelenül viszi őket egy sziklamező felé, ahol biztosan felborultak volna leszálláskor, és végül akkor, amikor a sziklamezőtől való elmanőverezés túl sok üzemanyagot fogyasztott és a létfontosságú folyadéknak az utolsó cseppjeit kezdték el használni. De minden nehézség végén az Eagle holdkomp – a két utasa tökéletes együttműködése nyomán – lehuppant a Hold felszínére és jelenthették a világnak, hogy „Houston…a Sas leszállt”.

Ami ezután jött, az a történelem legbüszkébb lapjaira való. Előbb Armstrong szállt ki, elmondta legendás mondatát, amikor a lábával belelépett a holdporba a holdkomp leszállótalpáról, majd biztonsági mintát vett. Ekkor jött el Aldrin nagy fellépésének ideje is. Negyedórával parancsnokát követően ő is lemászott a létrán, majd megállapította:
– „Varázslatos sivárság.”


Ezt követően megindult előbb a szimbolikus és a tudományos tevékenység egyvelege, majd a tisztán tudományos tevékenység. A szimbolikus tevékenység keretében felállították az amerikai zászlót, leleplezték a holdkomp lábára erősített plakettet, amely emelkedett hangvételű üzenetben tudósítja az arra járókat, hogy a Föld lakói immár képesek ellátogatni egy másik égitestre, illetve beszélgettek telefonon az Egyesült Államok elnökével. A tudományos munka keretében Aldrinra több feladat is hárult: a járás nehézségeit, vagy könnyűségeit kellett feltérképeznie (az egyhatod gravitációban, a hátán egy, a saját súlyával felérő hátizsákkal nem ígérkezett könnyűnek a Holdon a mozgás). Ekkor született az egész holdprogram egyik legikonikusabb fotója, egy lábnyom a holdporban, ami Aldriné. De születtek más, kevésbé ikonikus fotók is róla, mivel a parancsnok dolga volt a fényképezés, ezért a fotómodell szinte minden esetben Aldrin volt. A másik feladatköre a holdi mérőműszerek felállítása volt, ami egy kivétellel, amikor a szeizmométer egyik napelemtábláját kézzel kellett segíteni kinyitni, problémamentesen zajlott. Aztán fordított sorrendben, előbb Aldrin, majd Armstrong visszamásztak a kabinba és kezet rázhattak a sikerre, ami immár teljes volt.


(Kép: NASA)

(Folytatjuk!)

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2024