Az Apollo-11 hagyatéka (1. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram, Álmuk a világűr - 2019.04.20 07:15.)

A küldetés hátrahagyott technológiáiról ír Magyari Levéd, aki a MANT idei diákpályázatán az Űrvilág különdíját kapta.

A Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) minden évben hirdet pályázatot diákoknak, különböző űrrel kapcsolatos témákban. Idén az első holdraszállás közelgő 50. évfordulója volt a téma. A 11–14 éves korosztály egyéni pályázói közül megosztott első díjban részesült Magyari Levéd (Érd), akinek 2018. decembertől 2019. februárig készült írását négy részben közöljük.

Miután elhangzott Kennedy elnök híres beszéde és elkezdődött az Apollo program fejlesztése, rengeteg új technológiát kellett megvalósítani. Sokat ezekből a felhasználásuk után egyszerűen csak elhagytak. Közülük fogom most a leghíresebbeket és/vagy legérdekesebbeket összegezni, hogy mi történt velük az eltelt 50 év alatt.

Az indítóplatform, a hernyótalpas szállítójármű és az ellátótorony (ezeknek az egysége volt a mobil indítóplatform, angol rövidítéssel MLP). Az az indítóállomás, amelyről az Apollo-11-et is felbocsátották, a Kennedy Űrközpont 39. indítókomplexumához tartozik. Ez az LB-39A és LB-39B, illetve 2015-ben kibővült az LB-39C indítóállvánnyal. Nekünk most az LB-39A a legfontosabb, amit innentől csak 39A-nak fogok hívni. A 39A-ról indult az űrrepülőgépek és a Saturn-V rakéták többsége, mint például az Apollo-11-é. Az Apollo-11 az MLP-3 rendszert használta. A starthoz kellett az indítóállvány, a lánctalpas szállítójármű és az indítótorony.

A „trió” egy képen. (Kép: NASA)

A működésük egyszerűen zajlott: a jármű-összeszerelő épületben ráépítették a rakétát a lánctalpasra, mellé pedig az indítótornyot. Ezután a lánctalpas felgurult az indítóállványra, rajta a hordozható platformmal, és már mehetett is a rakéta. Az indítóplatform köszöni szépen, jól van, bár egy kissé nehéz felismerni, mert még az űrsiklókorszakban kapott egy új, kisebb indítótornyot. Egészen nagy, 49 méter hosszú és 41 méter széles jelenleg. Egyébként a SpaceX kötött egy 20 éves bérleti szerződést a NASA-val, ami miatt használhatják az állványt. Innen indult 2018. február 6-án a Falcon Heavy is. És a tervek szerint innen fog indulni a Starship is, amellyel remélhetőleg el fog jutni az emberiség a Marsra.

Az ellátótoronyról (LUT), vagy más néven start-ellátótoronyról ugyanez nem mondható el. A több mint 100 méter magas torony már nem áll. Az Apollo program eltörlése és a Skylab űrállomás felbocsátása után már nem volt szükség a toronyra, hiszen ezek után a NASA fő rakétái az űrsiklók lettek, de ezek alacsonyak voltak a toronyhoz. Ezért új eszközöket kellett tervezni és megépíteni az űrrepülőgépekhez. Ezért a torony szétszedve egy hulladéklerakóba került.

Az indítóállvány szétszerelése. (Kép: NASA KSC)

Az évek során többször próbálták helyrehozni a tornyot és műemlékként kiállítani, de ez nem jött össze a pénzhiány miatt. Viszont a toronynak az a kar része, amin keresztül a legénység besétált az úgynevezett fehér szobába, ahonnan az űrkabinba léptek, az megmaradt, és ma is ki van állítva a Kennedy Űrközpontban más kisebb részeivel együtt. Végül a NASA begyűjtötte a hulladékot, és 2004. február 12-én elkezdte ártalmatlanítani. Hónapokkal később megsemmisültek a torony maradványai.

Az indítótorony azon része, amin besétáltak az űrhajósok, és a fehér szoba. (Kép: NASA)

Ugyanez a rész, csak ma, és külön. (Kép: NASA)

A hernyótalpas szállítójármű már jobban járt ennél. Mivel nem tervezték speciálisan a Saturn-V rakétákra, mert gyakorlatilag egy alváz nagy felülettel, így fel tudták használni az űrsiklóprogramban is. Körülbelül 9000 tonnát képes mozgatni, ami elképesztő, de kevésbé lesz elképesztő, ha számba vesszük, hogy rakomány nélkül is csak 3,2 km/h-val képes haladni. Valószínűleg használni is fogják a NASA hamarosan megjelenő SLS rakétájához, ami valamikor 2020-ban repülhet először a tervek szerint. Ennek a járműnek is vannak vezetői és még 1964–1965 között gyártották le mind a 2 példányt.

Magyari Levéd

(A következő részben a Saturn-V rakéta örökségéről lesz szó.)