Armstrong hagyatéka
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2015.02.13 07:15.)

Felbecsülhetetlen kincsek kerültek elő, amikor Neil Armstrong özvegye néhai férje szekrényében selejtezett.

Egy McDivitt-táska. Vagy a NASA betűszó-mániás keresztségében TSB (Temporary Stowage Bag – ideiglenes rakodótáska). Az űrhajósok csak bukszának csúfolták. Talán még a legortodoxabb űrrajongók sem tudják, mi az, annyira jelentéktelen mellékszereplője volt az emberiség valaha volt legnagyobb űrvállalkozásának. Jim McDivitt, az Apollo-9 parancsnoka javasolta, miután az első holdkompot, a Spydert berepülte, hogy kéne valami a holdkompba, egy kis zacskószerű valami, amibe az űrhajósok a feleslegessé vált dolgokat dobálják, amik csak útban lennének a későbbiekben. A mérnökök egy nagyméretű, a régmúlt női pénztárcáira és neszeszereire emlékeztető, fehér, tűzálló szövetből készült, a tetején zárható táskát készítettek, amit általában a holdkomp komputerének billentyűzete alá rögzítettek.

A napokban aztán a nyilvánosság elé került a világ leghíresebb holdraszálló „bukszája”, benne felbecsülhetetlen értékű űrkacatokkal. Neil Armstrong 2012. augusztusi halála után az özvegy, ahogy talán minden feleség tenné, átválogatta és szelektálta néhai férje holmijait. Eme fájó elfoglaltság közben az egyik szekrény mélyéről került elő egy ilyen McDivitt-táska, amelyet kinyitva Carol Armstrong csak azt tudta, hogy a benne levő, első pillantásra értéktelen kacatnak tűnő dolgok a férjével a Holdat megjárt eszközök, alkatrészek lehetnek. És azt is tudta, hogy kinél lennének ezek a legjobb kezekben: e-mailt írt a Smithsonian Nemzeti Repülési és Űrhajózási Múzeumnak, miszerint talált egy csomagot, benne „mindenféle apróbb dologgal, amik valószínűleg egy űrhajóból származnak”. És fel is ajánlotta a kollekciót a múzeum számára.

Alan Needell, a múzeum űrszekciójának vezetője, amint megnyitotta az e-mailhez mellékelt fényképet, rögtön látta, hogy az Apollo-11 történelmi holdraszállása során használt, és több mint 40 évig a világ elől elrejtett dolgokról van szó. Ezután Carol Armstrong elküldte a sóvár tudósoknak a leletet, amely nemsokára a múzeum kiállításának darabjai közé kerül.

A táskában 18 különféle tárgy volt, köztük egy igazi trófea, egy kamera. Teljesen önálló egységet képez a csomagon belül az Eagle holdkomp 16 mm-es filmfelvevő kamerája és a hozzá használatos kameratartó, cserélhető lencse, lencsetakaró és a működéshez szükséges energiát biztosító tápkábel. Ezt az eszközt a holdséta alatt a kabinon belül, az ablakban rögzítették és onnan filmezte a Tranquility Base-t, ahogy az űrhajósok kinn botorkálnak a holdporban, felállítják a zászlót és a műszereket, vagy éppen beszélgetnek az elnökkel. Mivel fényképezőgépként is használható volt, sokan tévesen ezt is a legendás Hasselbladok egyikeként említik. De ez egy Maurer gyártmány, amelyet nem terveztek űrhajón kívüli igénybevételre.

A többi tárgy valóban olyan, mint amilyenek befogadására magát a McDivitt-táskát szánták: a repülés során egyszer valamiért használt, majd dolguk végeztével feleslegessé vált és csak egybehajigált „cuccok”. Egy apró csiszolt fémtükör, egy csavarkulcs, egy hulladékgyűjtő zárókupakja, egy háló, két kis steklámpa vezetékkel, különböző karabinerek pányvákkal, különböző optikai navigációs eszközök és azok kiegészítő alkatrészei. Egyiknek-másiknak dokumentáltan ismerjük a használatát. A derékpányva például nem a tervezett módon „szolgált” (egy holdséta közbeni vészhelyzet esetén, amikor a két űrhajós kapcsolhatta volna össze egymást vele), hanem Armstrong függesztette fel vele a lábát, amikor a holdséta után hasztalan próbált elaludni. Vagy a holdkomp ablakára rögzített optikai célzót a hozzá tartozó optikai szűrővel és nézőkével akkor használta Armstrong, amikor visszatérvén a holdfelszínről, összekapcsolódtak a Columbiával és ezen keresztül nézhette a dokkolás menetét az utolsó fázisban, hogy „jól célozták-e be” az anyaűrhajót. Más eszközök viszont csak belekerültek a csomagba valamelyik kevésbé jelentős művelet végén.

Aztán Armstrong hazahozta őket. Hazahozta annak ellenére, hogy a szabály úgy szólt, hogy a felesleges eszközöket (elsősorban mivel haszontalanságuk miatt már csak ballasztnak, holt tömegnek számítottak) ki kellett dobni a holdkompból a start előtt, mivel a holdi felszállás egy – szó szerint – dekára kiszámított művelet volt. A hulladékot ki kellett dobni, hogy a holdfelszínen gyűjtött 21,5 kg-nyi kőzetminta foglalhassa el a helyét. Hogy a McDivitt táska-csak egyszerűen bennfelejtődött a kabinban, vagy a 21,5 kg-hoz nem volt szükség minden hulladék kidobására, nem tudjuk. De amikor Armstrongék ismét összekapcsolódtak a Columbiában a Hold körüli keringésben várakozó Mike Collinssal és átpakolták a rakományt, Armstrong „szabályosan bejelentette” a parancsnoki modul pilótának ezt az átrakandó tételt is. Sőt, kicsit később – nyílt rádióadásban (dokumentáltan) – megbeszélték az irányítással is, hogy ez a tétel is hazatér velük. Aztán az Eagle-t leválasztották, hogy az majd valamikor becsapódjon a holdfelszínbe és hazatértek.

A csomag sorsa innentől ismeretlen egészen addig, míg 2012 novemberében a Smithsonian kurátorai érte nem mentek Cincinnatibe. Ez az ismeretlen, kallódó lét eredményezheti, hogy a sajtóban még Armstrong által „lenyúlt (!!!)” dologról is beszélnek. Természetesen szó sincs lopásról. Az Apollo-11 Földre érkezésekor minden és mindenki nagyon szigorú karanténba került, minden egyes eszközt fertőtlenítettek és nyilvántartásba vettek. Majd a karantén lejártával kiengedték az űrhajósokat. Ekkor vált szokássá, hogy az űrhajósok megkaphattak apró tárgyakat emlékbe a felszerelésükből (később még törvénybe is foglalták, hogy ezek az emléktárgyak legálisan kerültek az űrhajósokhoz). Alan Bean, az Apollo-12 holdkomp pilótája mondta egy interjúban, hogy „Nekem is van egy McDivitt-csomagom”, de ő például a holdjáró bakancsát és egy mintavevő fejet választott szuvenírként, amelyekkel napjainkban a festményeit teszi eredetivé. Armstrong pedig úgy tűnik ezeket az apró „vackokat” választotta emlékként.

Az özvegy jóvoltából ezek a relikviák most egy űrhajós hős személyes emléktárgyaiból ismét közkinccsé lettek. A kamera és az ominózus „lábakasztó” pányva már egy ideje kiállításra is került a Smithsoniannél, Washington DC-ben, de hamarosan az egész gyűjtemény a történelem szerelmeseinek szeme elé tárul majd. Számunkra, olvasók számára pedig egy olyan világot nyitnak meg, mint amikor egy biológus a mikroszkópjába néz: az Apollo program grandiózus díszletei mögött megpillanthatjuk a legapróbb mérnöki részleteket is, hogy a rohammunkában kitalált és kivitelezett holdraszállást mennyire a legapróbb csavarig (vagy éppen optikai nézőkéig) kidolgozták a mérnökök. (Képek: NASA, Smithsonian)