Neil Armstrong, az űrhajóparancsnok
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2012.09.07 07:15.)

„Vadul pörgünk balra és nem tudjuk megfékezni, csak forgunk körbe-körbe…” Armstrong az a fajta ember volt, aki mindig magasabbra és magasabbra teszi a lécet. A berepülőpilóta-lét után az űrpilóták közé szeretett volna jutni, ami megadatott neki. Az első űrrepülésén pedig megkapta a sorstól a NASA első igazi vészhelyzetét. Őrangyala segítségével megoldotta.

Az X-15-tel Neil Armstrong eljutott oda, ahol már görbül az ember feneke alatt a horizont és az ég fekete a feje felett. A céltudatos pilóta huszonéves kora ellenére olyan tudatosan lépkedett a karrierlépcsők között, mint egy rutinos öreg róka. Munkaadója, a NACA időközben átalakult NASA-vá, a repülési tudományok kutatása mellet elemi erővel törtek előre az űrtudományok. Armstrong ebben a környezetben is tudatosan lépkedett előre, tudta, hogy a szakmai előrelépés az űrben található. 1958-ban, amikor a Szputnyik-válság után Amerikában a revans-láz bármi áron az űrbe küldött volna valamit vagy valakit, Armstrong azonnal jelentkezett az első „szembejövő” űrprogramba a Légierő Man in Space Soonest (magyarul: embert az űrbe mihamarabb) programjába. Be is válogatták. Aztán a politikai akarat elsöpörte a programot, áttették az időközben megalakult NASA-ba, hogy ott Mercury néven nemzeti programmá váljon.

A kiválasztást is elsöpörték az átszervezések és másokat választottak űrhajóssá. Armstrong hamarosan egy másik űrprogramba jelentkezett, a szintén légierős és erősen katonai X-20 Dyna-Soarba. Pechjére ez a program is a költségvetési bizottság kukájában végezte. Armstrong harmadjára találta meg a megfelelő utat, amikor a NASA a Gemini programhoz keresett új űrhajósokat. Igaz, ezúttal is kellett némi szerencse, ugyanis Armstrong egy héttel a jelentkezési határidő után küldte be űrlapját az Űrhajós Irodára. Egy edwardsos barátja meglátta a kései jelentkezést és Armstrong lapját becsempészte a többi közé. Egy hónap múlva átesett az orvosi vizsgálaton, majd két és fél hónap múlva megérkezett Deke Slayton legendás telefonhívása (Slayton mindenkit személyesen hívott fel és nem értesítette a beválasztás tényéről, hanem megkérdezte: „érdekli-e a lehetőség, hogy csatlakozzon az Űrhajós Testülethez”). Armstrong 1962. szeptember 13-án hivatalosan is az Egyesült Államok űrhajósa lett.

Majdnem napra pontosan három év telt el, amikor egy másik hivatalos bejelentéssel a Gemini-8 parancsnokává nevezték ki (lényegében ezzel vált űrhajósjelöltből valódi űrhajóssá). 1966. március 16-án pedig – oldalán Dave Scott másodpilótával – el is startolt Cape Kennedyről. A feladat a történelem első dokkolásának végrehajtása volt egy előre felküldött Agena célrakétával.

– Öregem, ez aztán simán ment – ezt Dave Scott csodálkozta a nyitott mikrofonba alig több mint 4 óra múltán, a start utáni harmadik körben, ahogy végrehajtották a világ második űrrandevúját, és a céltárgy közelébe manőverezett.
– Irányítás, összekapcsolódtunk – jelentette a világ első dokkolását a tőle megszokott lakonikussággal Armstrong nem sokkal később. Némi éljenzés után egy kis használati utasítás jött még az irányítástól, aztán megszakadt a kapcsolat. – Ha hibát észleltek és az Agena irányítórendszere megbolondulna, csak futtassatok le egy 400-as (kódú) parancsot, ami kikapcsolja, aztán a Geminivel kormányozzatok. A korábbi tapasztalatok azt mutatták, hogy az Agena állandóan elromlott, a Gemini soha. Ez azonban hamarosan megváltozott.

– Neil, forgunk!? – vette észre hamarosan Scott, hogy valami nem stimmel. A rádiókapcsolat ekkor már nem volt meg az irányítással (akkoriban még nem volt a teljes keringést lefedő hálózata a NASA-nak), a két űrhajós magára utaltan látott hozzá a megoldáshoz. Armstrong először ösztönszerűen „ellenkormányzott”, megszüntetve a forgást, de az azonnal újra indult. Ezek szerint valamelyik helyzetszabályzó fúvóka dögölhetett be, amelyik a tengely körüli forgásért volt felelős. Csak az nem volt tiszta, hogy ez a fúvóka a Geminiben, vagy az Agenában van. A korábbi tapasztalatok és az irányítás rádiócsend előtti utolsó üzenete azt sugallta, hogy az Agena lehet a bűnös. Armstrong hamarjában döntött is, Scottal lefuttattatta az irányítás által tanácsolt 400-as parancsot, ami leállította az Agena komputerét, aztán Armstrong egy pár pöffentéssel leállította a forgást. De a forgás alattomosan ismét elindult.
– Azt hittem kikapcsoltad – mordult a parancsnok Scottra. – Meg is tettem – védekezett a másodpilóta. – Próbáljuk visszakapcsolni – ment egy gondolat-lépéssel tovább Armstrong. De ez sem segített (bár már az is árulkodó volt, hogy az Agena lekapcsolásával nem szűnt meg a forgás, de ezen a logikai lépésen átsiklottak a magukra utalt űrhajósok).

A következő ötlet már sokkal drasztikusabb volt. Az űrhajósok eldöntötték, hogy leválasztják az Agenát. A pörgés és rázkódás időközben leállíthatatlan lett. A helyzet rosszabbodásával ez egyenesen szükségszerűséggé vált, Armstrongéknak nem volt szabad túlterhelni a dokkolószerkezetet, mert egy idő után már ha akartak sem tudtak volna leválni, és akkor nem tudtak volna visszatérni a Földre. Persze a leválás sem csak egyszerű döntés kérdése volt, a pörgő, rázkódó űrhajóegységek akár össze is ütközhettek a szétválást követően. Idő nem volt rá, hogy megvárják, amíg olyan helyzetbe kerülnek a pályájukon, ahonnan a rádiókapcsolat helyreálltával az irányítás véleményét kikérhetik. Armstrong egyszerűen döntött, megnyomta a leválasztás gombját és a Gemini levált az Agenáról. Pár nyakbehúzós pillanatot követően nyilvánvaló lett, hogy az ütközést is sikerült elkerülni. Reménysugár gyúlt a helyzet megoldására, igaz, a repülés azon feladatai, amelyekhez az Agena kellett, immár csak a repülési terv felesleges lapjait szaporították. De a reménysugár pár pillanattal később elillant, a forgás gyorsult, a probléma nem az Agenában volt, hanem a Geminiben. Armstrong téves döntést hozott.

Gyors helyzetfelmérés következett: a probléma a Gemini egyik helyzetszabályozó fúvókája volt, amely meghibásodott, és ahelyett, hogy örökre elnémult volna, egyfolytában, elállíthatatlanul működött, ellenhatás híján egyre gyorsuló forgásba „kormányozva” az űrhajót. A végkifejlet egyértelmű volt, ha nem sikerül leállítani a forgást, az űrhajósok előbb-utóbb elájultak volna, képtelenül bármiféle manőverre, majd az oxigén kifogytával lassan megfulladtak volna.

Hamarosan felkelt a Nap, felfedve az űrhajósok előtt a helyzet valódi mélységeit. A Föld másodpercenként villant át az ablak előtt (a forgás immár elérte a másodpercenkénti 1 fordulatot), vad stroboszkóppá változtatva a kabint. A pörgéstől már így is 3,5-4 g túlterhelést szenvedtek el az űrhajósok a centrifugális erő hatására. Az emberi szervezet huzamosabb ideig ezt a 4g értéket sem képes már elviselni. A berepülőpilótáknak vannak rá különböző praktikái, hogy elviseljék ezt is, de ezek sem működnek órákon át. Armstrong és Scott lassan az ájulás határára került. Cselekedni kellett és volt egyetlen mentőkötél: a visszatérő kormányrendszer. Az űrhajónak volt egy független kormányrendszere, amely a visszatérésre volt használatos, tilos volt a Föld körüli pályán aktiválni, mert az automatikusan leállította az orbitális kormányrendszert. Armstrongnak két dolog között kellett döntenie: eme másodlagos rendszer aktiválása megmenthette a pillanatnyi helyzetet, de az űrben is rekedhettek, ha túl sok üzemanyag fogy a pörgés megállításakor.

A visszatérő kormányrendszer aktiválásához egy gombot kellett csak megnyomni, a működtetéséhez viszont egy programot kellett betölteni a komputerbe. De erre már nem volt idő. Armstrong – rá oly jellemző módon – nem hezitált, döntött. Anélkül, hogy akár Scottot is megkérdezte volna, aktiválta a másodlagos kormányrendszert. Ehhez egy gombot kellett megnyomni a műszerfalon. A pörgő, villogó kabinban, 3,5 g túlterhelésnél (amikor az embernek a karját felemelni is olyan erőfeszítés, mintha két bevásárlószatyor is rá lenne akasztva), csak megtalálni is emberfeletti volt „azt a bizonyos gombot”. Közben helyreállt a rádiókapcsolat, mivel az egyik rádióátjátszó járőrhajó vételkörzetébe értek a Fülöp-szigetek térségében. A helyreállt rádiókapcsolattal az irányítás venni kezdte a telemetriai adatot és az irányítók hátrahőköltek a látottaktól: a Gemini és az Agena nem együtt repültek, az Agena lekapcsolva, a Gemini pedig bukdácsol, mint egy búgócsiga.

– Gemini 8, kommunikációs ellenőrzés – kezdte a járőrhajó rádiósa hívni az űrhajót –, milyen a vétel?
– Komoly gondjaink vannak. Vadul pörgünk balra és nem tudjuk megfékezni, csak forgunk körbe-körbe – válaszolt Scott minden időhúzás nélkül, félredobva minden kommunikációs protokollt. Közben Armstrong kinyúlt és megnyomta azt a bizonyos gombot. Senki nem utasította rá, egyszerű, zseniális magánakció volt. A kormányrendszer aktív lett. A parancsnok azonnal meg is kezdte a forgással ellentétes ellenkormányzást. A forgás leállt, a helyzet normalizálódott. Az ár a visszatéréshez szükséges hajtóanyag 70 százaléka volt. Még jelentették Houstonnak, hogy mit sikerült kitalálniuk és véghezvinniük, majd ismét kiszaladtak a rádiózónából.

A rádiócsend ideje alatt odafenn és idelenn is az űrhajó idő előtti visszatérését kezdték el tervezni, nem volt biztonságos, nem volt értelme folytatni a repülést. Mikor ismét rádiókapcsolatba került a Gemini, már ezt a visszatérést egyeztethették az űrhajósok Houstonnal. Houston kiszámította, hogy a tervezett atlanti-óceáni landolás helyett a Csendes-óceánon kell leszállnia az űrhajósoknak (ahová még hajót is kellett vezényelni a mentésre és a Japánban állomásozó légi egységeket riasztani az űrhajó minél hamarabbi megtalálására). Egyetlen dolgot nem tudott senki: a maradék 30 százaléknyi hajtóanyag elég lesz-e a leszálláshoz. Választási lehetőségek nem voltak, vagy elég lesz, vagy nem. Armstrong – ismét rádiócsendben – Kongó felett aktiválta a leszállási programot. A Gemini-8 belépett a légkörbe és közben a pokol tüze tombolt körülötte. De legalább az üzemanyag elég volt. Végül 10 óra 41 percnyi repülés után a Gemini-8 belecsobbant az óceánba. A NASA túlesett az első igazi űrbeli vészhelyzetén. Armstrong zsenialitása folytán mindössze két enyhe tengeribetegség árán.

(Képek: NASA)

(Folytatjuk!)