Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Az utolsó emberek a Holdon: 35 éve startolt az Apollo-17 (2. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2007.12.08 20:18.)

Az utolsó űrhajó az America (anyaűrhajó) és a Challenger (holdkomp) neveket kapta a keresztségben és a látványos start után rendben elindult a Holdhoz.

Az Apollo-17 újdonsága az atlanti-óceáni start volt, a holdirányú gyújtás ezúttal nem a megszokott Csendes-óceán felett, hanem az „Óperenciás-tenger” felett – nagyjából az Azori-szigetek és Madeira között – történt. Az odaúton pedig eladdig nem látott tünemény tanúi lehettek az űrhajósok, tökéletes „teliföldet” fényképezhettek. Cernan parancsnok már élesben is gyakorolhatta a következő műveleteket (dokkolás a holdkomppal, S-IVB leválasztás, pályaközi korrekciók, majd a Hold körüli pályára állás, végül a holdkomp leválasztása, és a leszállás).


– Houston, amint lelépek a Taurus-Littrow felszínére, az Apollo-17 első lépését azoknak ajánlom, akik ezt lehetővé tették. – üzente diadalmasan immár a felszínről a parancsnok, miután megtette azt az utolsó 15000 métert is a holdkomppal, amit az Apollo-10-zel nem volt alkalma három és fél évvel korábban. A leszállás tökéletesre sikeredett. Egy öreg, lapos kráter alján landolt a Challenger, és ezzel ráigazolt a küldetéstervezők optimizmusára. (Történt ugyanis, hogy eredetileg a hibákkal is számoló célellipszis nem fért el a Taurus-Littrow-völgyben, azaz veszélyesnek ígérkezett a leszállás, ám az előző utak tapasztalatai alapján kisebbre vették az ellipszist és így vált biztonságossá a leszállóhely.) Hamarosan Schmitt is kiszállt és lábra állították a Rovert.


Rövid (kamerák, rakodórekeszek és kommunikációs eszközök nélküli) tesztút után felszerelték a terepjárót és megkezdődhetett az első holdséta érdemi része, a megszokott tevékenység, az ALSEP kihelyezése. Cernan egyszerűen csak 185 méterrel odébbgurult a Roverrel egy sík területre, amelyet egy egyszerű pillantással kinevezett a műszerkészlet felállítási helyének. Az Apollo-17 kutatóműszerei a legsokoldalúbbak voltak az összes előzőleg telepített ALSEP állomás közül. Egy sor olyan műszer, amely az előző küldetéseken standardnak számított, most már nem utazott, hanem átadta helyét újonnan fejlesztett eszközöknek. Új méréseket végeztek a holdi atmoszféra összetételére vonatkozólag, a meteorit-becsapódások és a becsapódások okozta anyagkidobódások másodlagos becsapódásainak számlálására, a regolit aprózódásának sebességére, a holdpor elektromos vezetőképességére, valamint Einstein gravitációs hullámainak kimutatására. És újra utazott az Apollo-13 Aquariusával a földi atmoszférában elégett, majd az Apollo-15-ön a fúró hibája miatt kicsire sikerült lyukban elégtelenül dolgozó, és az Apollo-16-on Young által a tápkábel kitépésével tönkretett hőáramlásmérő.


Az első holdsétát számos probléma nehezítette. A gravitációs hullámok kimutatására használt graviméter konstrukciós hibája miatt mit sem értek a mérések (igaz ez csak később itthon a Földön derült ki), az elektromos vezetőképességet mérő SEP műszer pedig egy leesett porvédő miatt ment tönkre, míg az ALSEP központi egységét csak hosszas küszködés után lehetett életre lehelni. A fúrásokkal is újra baj volt. Cernan mélymintákat vett a terv szerint, ám a mintavevő csövek beszorultak, akárcsak Scottéknál a Hadley Appenninek leszállóhelyen. Cernan kétségbeesésében már térdelve küzdött a mintavevő kihúzásával, amikor az irányítás mellé rendelte Schmittet is segíteni. De a legnagyobb baj a rover egy kisebb sérülése miatt fenyegetett: Cernan ráejtette a kalapácsát a sárvédőre, amitől az letört. Az előző küldetéseken is hagyták el a sárvédő egy darabját az űrhajósok és ez a jármű alkatrészeire fokozottan rakódó por miatt túlmelegedéshez vezetett (a holdpor sötét volt és a felületek „feketévé” válása miatt több napfényt nyeltek el és jobban melegedtek). A rengeteg probléma hihetetlenül hosszúra nyújtotta az ALSEP-pel kapcsolatos tevékenységeket (az egész Apollo program során semelyik páros sem végzett ilyen lassan) és Schmitt kétségbeesésére egész egyszerűen nem maradt idő másra az első holdsétán.


A második holdsétára két elszánt űrhajós szállt ki a felszínre, elhatározták, hogy ezúttal mindent behoznak a lemaradásból, amit tudnak. Ehhez először is megjavították a Rovert. Az alvásidő alatt Houstonban kitalálták, hogyan lehetne térképfedélből, ragasztószalagból és kapcsokból pótsárvédőt készíteni, amit Cernanék odafenn el is készítették és rögzítették a járművükre. Az első út 8 kilométerre, az Apollo program legnagyobb távolságára vezetett, a Nansen-kréterhez. Ezen az úton mutatkozott meg először az az előny, hogy egy geológus ült az anyósülésen: soha nem kaptak még az irányítóközpontban ülő tudósok szabatosabb tudományos leírást a környékről. A Taurus-Littrow völgy a Mare Serenitatis külső peremének egy apró részlete volt, ám a „Geológusok paradicsoma”, vagy az „Apollo koronájának gyémántja” néven vonult be a tudománytörténetbe. Egy nagy geológiai változatosságot mutató hely volt, magas hegyekkel a peremén az ősi kéreganyagból, mare bazalttal az alján.

Az első komolyabb geológiai megállónál tényleg meghajtották a munkát az űrhajósok. Mindössze egy óra alatt összegyűjtötték a helyet jellemző kőzetminta kollekciót, köztük egy olyan anortozit-darabot, amely az Apollo program során gyűjtött legidősebb kőzetnek bizonyult. Aztán következett az expedíció csúcsának számító Shorty-kráter. A mintavétel közben Schmitt véletlenül vette észre, hogy a jellegzetes csoszogó járással feltúrt felső porréteg alól narancsszínű réteg tűnik elő. A felfedezés mindenkit felvillanyozott. A talaj elszíneződését egyöntetűen minden tudós vulkáni tevékenység nyomának vélte, megtaláltnak hitték a hiányzó láncszemet, a fiatal vulkanizmus bizonyítékát. Csak a földi elemzésekkor derült ki, hogy Schmitt tévedett. Bár a lelet tényleg vulkáni eredetű volt, de a korát tekintve a mare területek kialakulásához volt köthető és a legtöbb holdi mintához hasonlóan 3,5-3,6 milliárd éve keletkezett. Ezután a lelet után a biztonsági időlimit már visszafelé kényszerítette az űrhajósokat. Rövid megállásokat még tettek – a leghosszabbat 20 percre a Camelot-kráternél –, de komolyabb geológiai munkára már nem volt idő. Végül rekordidővel, 7 óra 37 perccel zárták a második holdsétát.


A harmadik, egyben az Apollo program (és az űrtörténelem azóta is) utolsó űrsétája is a lázas geológiai feltárás jegyében telt annak ellenére, hogy a második holdsétával gyakorlatilag sikerült a völgy kőzettani jellemzőnek teljes felderítése. Az út ezúttal a hegyek közé vezetett, egy hatalmas sziklához, amelyet még Al Worden fotóin azonosítottak és amely a hegyoldal magasából tört le és gördült le a völgybe. A sziklát valószínűleg egy holdrengés törte le. Az egykori helye jól látszott mind a rétegződött kőzetben, mind a hegyoldalban, ahol csapást vágva gördült le. Néhány kisebb mérés, mintavétel után elérték a sziklát, amely tényleg grandiózus volt és kiderült, hogy a fotókkal ellentétben nem egy darab, hanem több darabra tört. Az űrhajósok mintát vettek belőle és a szerkezetéből, valamint a benne levő látványos nagy buborékokból megállapították, hogy breccsa, azaz egy hatalmas becsapódás energiájától megolvasztott kőzetből és porból kihűlt keverék.

Miután elhagyták a sziklát, jutott Cernan eszébe, hogy a lányának azt ígérte, valahogy róla is hagy emléket a Holdon és kezdte átkozni magát, hogy nem írta bele a sziklát takaró porba a lánya nevét. Később az űrhajósok Tracy sziklája néven kezdték emlegetni a követ, így Tracy Cernan mégis emléket kapott a Holdon. Bár az időnek még bővében voltak, a szikla volt a legtávolabbi állomás és elindultak vissza a holdkomphoz. A fáradtság egyre jobban megmutatkozott a két űrhajós teljesítményén, az eszközök is kezdtek elhasználódni (a Rover rögtönzött sárhányóját is elveszítették), így az irányítás lassan visszaterelte őket a holdkomphoz. Cernan arrébb parkolta a Rovert, hogy meg ne sérüljön a holdkomp felszállásakor, majd még némi jelképes tevékenység következett. Hetven ország diákjaihoz szólt a parancsnok kezében egy kőzettel, akiknek az országai mind egy-egy kőzetet kaptak a visszatérés után és pacifista szózatot intézett hozzájuk. A jelképek sorában egy csehszlovák zászló is helyet kapott, mivel Cernan cseh származású. Később a Holdat megjárt zászlót az óhazának adományozta, ez ma a Cseh Köztársaságban látható. Végül egy kis plakettet lepleztek le a holdkomp lábán (amilyet Armstrongék vittek az első útra), a következő szöveggel: „Az ember itt fejezte be a Hold első felfedezését, az Úr 1972. évében. Talán a béke szelleme, amellyel érkeztünk, át fogja hatni az egész emberiség életét.” Majd Cernan maga is elköszönt a Holdtól: „…és mi elhagyjuk a Holdat a Taurus-Littrow-n, lehagyjuk ahogy érkeztünk és Isten akaratából vissza fogunk térni békével és az egész emberiség reménységével.”

Ezzel a Hold felfedezése gyakorlatilag a végére ért. A holdkomppal rendben felszállt az utolsó űrhajóspáros és rutinszerűen összekapcsolódtak Evans parancsnoki egységével. Még két napig maradtak Hold körüli pályán, megpróbálták megfigyelni a holdkomp későbbi becsapódását és tényleg sikerült is felfedezni egy friss krátert a célkörzetben. Útjára bocsátottak ők is egy miniműholdat, majd végül hazaindultak. Három napnyi eseménytelen út után 1972. december 19-én a Csendes-óceánon szállt le az America, lezárva az Apollo programot és lezárva egy korszakot, a Hold felfedezésének korát. (Képek: NASA)

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2018