Az Apollo program csúcsa: 35 éve repült az Apollo-15 (3. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram - 2006.07.29 07:41.)

A Rover próbája maradéktalan sikert hozott. De volt része kudarcban is Scottnak és Irwinnek. Az Apollo-15 minden sikere ellenére egyfajta érzelmi hullámvasút is volt.

A sikeres próbaút után – a navigációs rendszerre támaszkodva – visszahajtott a két űrhajós a Falconhoz, hogy felállítsák a magukkal hozott műszercsomagot. Megpakolták a Rovert és elgurultak egy kétszáz méternyire levő sík területre. Ott kihelyezték a műszereket. De eggyel igencsak meggyűlt a bajuk. A hőáramlásmérőt a talaj rétegeinek hővezetését vizsgálandó tervezték, az űrhajósok dolga egyszerűnek látszott, kellett hozzá három, egyenként kb. 3 méter mély lyuk. Ehhez egy új fejlesztésű fúrót használtak. De a fúró másfél méteren olyan ellenállásba ütközött, hogy Scott képtelen volt mélyebbre fúrni. Úgy gondolta pechjére sziklát talált, ezért az irányítás tanácsára újabb lyuk fúrásába akart kezdeni. De egyszerűen nem tudta kihúzni a fúrót. Hatalmas erőfeszítéssel sikerült csak kirángatni az eszközt. A hamar megkezdett második fúrás ugyanilyen eredménnyel járt. Az űrhajósok képtelenek voltak a kívánt mélységet elérni. Közben az is tetézte a gondokat, hogy még a fúrás előtt kiderült, Scott valamiért több oxigént fogyaszt a számítottnál, így vélhetően megrövidül a munkára szánt idő. Az erőlködés még csak rontott az oxigén-helyzeten. Az idő és az oxigén összeesküdött Scotték ellen és úgy kellett visszatérniük a kabinba, hogy nem végeztek el minden feladatot. Az irányítás a fúrást a második holdsétára tette át, ezzel persze megkurtítva annak hosszát. Legvégső csalódásként még Irwin kommunikációs antennája is eltört (Scott elfelejtette lehajtani a visszamászás előtt és a szűk holdkompajtó letörte, amikor Irwin keresztülbújt rajta).

A második holdséta megint a sikereké volt. Kiszállván a holdkompból Scott csodálkozva vette észre, hogy a Rover első kerék kormányzása magától megjavult. Ismét a hegyvidék felé indultak az űrhajósok. A feladat a hely minél részletesebb geológiai mintakollekciójának összegyűjtése. Ennek érdekében még a Földön igen részlétes geológiai kiképzést kaptak Scotték, amely során a parancsnok különösen beleszeretett a földtan tudományába. Alfeladat volt ezen belül egy olyan kőzet megtalálása, amely a Hold ősi kérgéből származik. Az anortozit megtalálását a hegyek ígérték, mivel azok tömbjei alkották egykor a Hold eredeti kérgét. A célállomás a hegyoldalban volt, a Spur kráternél, persze odafelé többszöri megállással. Az űrhajósok itt tanulhatták meg, hogy milyen más a Hold, mint azt a gyakorlások mutatták. A hegyoldalon nagyon meredek lejtőkön kellett dolgozniuk, amelyre mindenféle praktikát kellett kitalálni, hogy le ne bucskázzanak a mélybe. Innen hamar továbbvitt az útjuk egy laposabb helyszínre, ahol viszont olyan laza volt a talaj, hogy Scott kézzel bele tudta nyomni a mélymintavevő csövet. A hetedik megállóra érték el a Spur krátert. És itt, ennél a kráternél ért csúcspontjára szinte az egész Apollo program. Egy kis porhalom tetjén ott ült egy nagyobbacska kődarab, egy csillámló kristályos kőzet, egy anortozitdarab. A képzett űrhajósok hamar felismerték és bezsákolták a zsákmányt. A kő később négy és fél milliárd évesnek bizonyult.

A Spur volt a legtávolabbi megállóhely, innen már csak visszafelé vezetett az út (nem kis mértékben az időkorlát diktálta módon). A visszaúton egy egyszerűbb módszert választottak a hazatalálásra: a Rover jól látható keréknyomait követték visszafelé. Közben meg-megálltak mintákat venni. Visszaérve az ALSEP-hez az előző „munkanapon” elmaradt tevékenységek folytatódtak, a kudarcokkal együtt. Újra keserves fúrás következett, de még nagyobb kínokkal. A fúró ugyanis tervezési hibás volt, alkalmatlan a fúrásra, csak ezt még nem tudta senki. Az irányítás könnyítő ötletekkel is szolgált Scottnak, de az egyik ilyen végén még a fúrószár is bennmaradt a lyukban. A kudarc teljes volt (az előirányzott 3 méter helyett 1-1,7 méteresek lettek a lyukak, nagymértékben csökkentve a bennük elhelyezett műszer hatékonyságát). Amíg Scott fúrt, addig Jim Irwin talajmechanikai kísérleteket végzett. Mindenféle árkokat ásott, amellyel a tudósok a talaj viselkedését vizsgálhatták. Ez nem volt nehéz munka, csak sziszifuszi. A holdséta végére még néhány rutinszerű mélymintavétel maradt. Itt is három méter mélység volt a cél. Scott le is verte a három szekcióból álló mintavevő rudat, de aztán hiába próbálta kihúzni. Idő már nem maradt az újabb erőfeszítésre, a mintavevő bennmaradt a földben, az irányítás visszarendelte az űrhajósokat a holdkomphoz, hogy legalább a zászlót tűzzék ki.

A harmadik holdséta aztán ott folytatódott, ahol a második abbamaradt. Az eredeti tervek szerint Scottéknak a rianást és egy nagy területen szétszórt kráterformációt kellett volna meglátogatnia, de a félbemaradt műveleteket is el kellett végezni. Az időterv kisebb borulása már előrevetítette, hogy valamelyik célt törölni kell a harmadik kiszálláskor. A kráterformációt törölték. Scotték tehát először a mintavevőket kellett kivegyék a földből. Hihetetlen erőfeszítéssel végül ketten kicibálták a csövet. Közben Scott meghúzta a vállát. A cső szétszedése is kudarcba torkollott, végül egyben kellett hazahozni, kockáztatva, hogy a földi leszálláskor össze-vissza kalimpál majd a kabinban. Mindenesetre másfél óra (!) ment el a mélymintavevővel.

„Levezetésül” még elhajtottak az űrhajósok a hasadékvölgy peremére. Mintákat vettek és sikerült fotót készíteni a völgy oldalának sávos szerkezetéről. Ez a felfedezés valószínűsítette, hogy a Hadley-árok nem más, mint egy beomlott lávacsatorna. Azonban hamar eljött az idő a visszatérésre. Visszakocsikáztak a Falconhoz, ahol berakodták a mintákat, majd Scott kicsit arréb ment a Roverrel, hogy az ne sérüljön meg a felszálláskor, ne érje a hajtómű lángja. Összesen 28 kilométert tettek meg a jó szolgálatot tett kocsival. Még a visszaszállás előtt egy inkább látványos, mintsem nehéz kísérletre is maradt idő. Scott Galileo Galilei feltevését igazolta, amikor egyszerre ejtett le egy kalapácsot és egy madártollat. Azok a Hold vákuumában egyszerre értek földet. Hamarosan eljött a felszállás ideje is.

Míg társai lent dolgoztak, Al Worden sem volt tétlen. Még a szétválás után ledobta a műszaki egység borításának egy darabját, aztán életre keltette az alatta elhelyezett műszereket. Három napig folyt a megfigyelés, Worden alig fordított időt pihenésre (étkezésre, tisztálkodásra). Ezt a lázas tevékenységet csak egy kis időre szakította meg Scotték felszállása. A Falcon ugyanolyan gond nélkül szállt fel, mint elődei és ugyanolyan rutinszerűen kapcsolódott az Endeavourhoz. A dokkolás után átrakták a 77 kg-nyi kőzetmintát, majd még két napot töltöttek Hold körüli pályán megfigyelésekkel. Közben a holdkomp felszálló fokozatát becsapódtatták a felszínbe.

Végül 12 nap, 17 óra és 12 perc repülés után szálltak le a Csendes-óceánon. Még ekkor is tartott a „hullámvasút”: az Apollo űrhajó három ejtőernyőből álló rendszeréből az egyik ejtőernyő nem nyílt ki, belegabalyodott a saját kötélzetébe. Ennek ellenére baj nélküli volt a leszállás. Az Apollo program pedig túl volt a leglátványosabb és legsikeresebb expedícióján.