Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13 (3. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram, Minden jó, ha a vége jó... - 2005.04.12 08:49.)

Az irányításon értetlen döbbenet söpört végig. A rájuk bízott hajó bajba került, méghozzá elérhetetlen messzeségben. A NASA-nak korábban is voltak vészhelyzetei, ám ez a „probléma” most mindenen túltett.

Swigert üzenetét hamarosan Lovell is megerősítette: - Houston, baj van -. De a baj tényét ekkor már a képernyőkön feltűnő vészjelzések is közvetítették az irányításnak. A hihetetlen műszerértékek először értetlenséget szültek, de a legénység robbanásszerű zajról és rázkódásról tett jelentést. A műszerek szerint az elektromos hálózattal volt probléma. Mintha az áramellátás gyengült volna. Méghozzá rohamosan. A legénység „elektromos szakembere” Haise volt, aki az Aquariusban tartózkodott, de a vészhelyzet láttán sietett Swigertnek segíteni. Szakértő szemei előtt egy borzalmas hiba kezdett kibontakozni. Az oxigéntartályok nyomása valamiért rohamosan csökkent és ennek nyomán a tüzelőanyagcellák nem tudtak áramot termelni. A baj az volt, hogy az űrhajón minden árammal működött a kormányzástól kezdve a műszereken át egészen az életben maradáshoz szükséges életfenntartó rendszerig. Az űrhajósok halálos veszélybe kerültek.

A Földön közben sokáig tanácstalan hangulat uralkodott, szinte nem is akarták elhinni a meghibásodás tényét. A bizonyítékot ezúttal Lovell szolgáltatta, aki az ablakon kinézve észrevette, hogy valamilyen gáz szökik az űrhajó oldalából. Ez mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy óriási a baj, holdraszállásról szó sem lehet, a fő cél immár az űrhajósok megmentése. A menthetetlen Odüsszeiában megfogyatkozott és újratermelhetetlen áramkészlet láttán hamarosan döntés született, hogy az űrhajósok költözzenek át a holdkompba, ahol az életben maradáshoz szükséges készletek még rendelkezésre álltak.

Az Aquarius felélesztése utáni első teendő egy pályakorrekció volt, az egész helyzet kulcsa. Az Apollo 13 nem a szabad visszatérés pályáján, hanem a Conradék által kipróbált hibrid transzfer pályán tartott a Hold felé, ám ez most egyben azt is jelentette, hogy az égitestet megkerülve az űrhajó nem a Föld felé tér vissza, hanem több tízezer kilométerrel elvétve azt, az űr mélye felé. Az űrszerelvényt mindenáron át kellett terelni a szabad visszatérés pályájára, mielőtt elérte a Holdat. A feladat nem volt egyszerű: a parancsnoki hajó irányítórendszere áram híján nem működött.

Az Odüsszeia komputerének helyzetadatait áttöltve a komp komputerébe lekapcsolták az Odüsszeia berendezéseit, amelyekre a visszatéréskor volt szükség. (A helyzetadatok is létfontosságúak voltak, mivel a robbanás törmelékfelhőt vont az űrhajó köré, lehetetlenné téve a normál, optikai helyzetmeghatározást.) Lovell először megbirkózott a hajó kaotikus himbálózásával, majd jöhetett az egész út talán legkockázatosabb manővere: a soha ki nem próbált konfigurációban, a nem is erre tervezett holdkomp hajtóművel végrehajtott pályamódosítás. A robbanás után 5 és fél órával egy huszonegy másodperces gyújtással az Aquarius leszálló hajtóműve jelesre vizsgázott, az űrhajó helyes pályára állt.

Közben az elektromos szakemberek a holdkomppal kapcsolatban is megkongatták a vészharangokat. A holdkomp nem üzemanyagcellákkal, hanem akkumulátorokkal üzemelt, ám a telepek élettartamát egy 30 órás holdfelszíni működésre és nem többnapos űrrepülésre tervezték. A hazajutáshoz szigorú takarékosságra volt szükség.

A szerelvény elérte a Holdat és nem volt mit tenni, csak várni, hogy a gravitáció a hazavezető irányra állítsa őket. Lovell mogorva depresszióba süllyedt a kudarcuk miatt, ám a két újonc ámulva csattogtatta a fényképezőgépeket az alattuk elsuhanó holdfelszín láttán. A rádióárnyékból előbukkanva még egy pályakorrekciós gyújtás várt a legénységre, melyet sikerrel végrehajtottak, majd „lecsapták a villanyórát”. Lekapcsolták - a közvetlen életben maradáshoz szükséges berendezések kivételével - az összes elektromos fogyasztót.

Az áramtakarékosság oltárán fel kellett áldozni a fűtést is, így hamarosan fagypont közeli hőmérséklet lett az űrhajóban. Ezen kívül komoly víztakarékosságra is kényszerültek Lovellék, hiszen a meglévő készletek a rendszerek hűtéséhez kellettek, új vízkészlet pedig nem termelődött a teljesen halott üzemanyagcellákban.

Idelenn a Földön eközben nagyszabású mentőakció bontakozott ki. A NASA-nál és az űrhajóegységeket gyártó üzemekben, az összes munkatárs véget nem érő műszakba szerveződött és egy emberként azon dolgoztak, hogyan hozzák le épségben a bajba került legénységet. Sajnos szükség is volt erre a különleges erőfeszítésre. Először fulladás fenyegette az űrhajósokat. A holdkompban (és a parancsnoki hajóban is) szűrőkkel semlegesítették az űrhajósok légzésével keletkező szén-dioxidot, de ezek a szűrők is véges élettartamúak voltak, ráadásul a két űrhajóegység alkatrészei nem voltak csereszabatosak. A mérnökök egy korábbi kísérletre támaszkodva hamar kitalálták hogyan lehet a parancsnoki hajó négyszögletes szűrőbetétét (lásd a fotót) a holdkompban alkalmazni. A probléma felfedezése és megoldása rekord idő alatt sikerült, ám közben a kabinban már életveszélyes szintre emelkedett a nem kívánt gáz szintje. A gyorsaság életet mentett.

A következő próbatétel egy pályakorrekció volt. Az űrhajó egy kissé letért a kívánt pályáról, ezért vissza kellett irányítani oda. De a korábban lekapcsolt számítógép ezúttal nem tudott pályaadatokat szolgáltatni, az űrhajósoknak kézi módszerekkel kellett elvégezni a létfontosságú manővert. Közös erővel (Lovell indította a hajtóművet, valamint kormányzott „fel és le”, Haise pedig „jobbra és balra”, míg Swigert az időzítésért volt felelős), „vakon”, de végrehajtották a manővert, ami kivételes teljesítmény volt.

Dancsó Béla