Űr-hajótörés:
35 éve repült az Apollo-13 (1. rész)
(Rovat: Az Apollo holdprogram, Minden jó, ha a vége jó... - 2005.04.10 19:04.)

Armstrongék és Conradék diadala után a kissé lelassult holdprogram újabb állomásához érkezett. A NASA számára ez az út azonban nem kívánt szenzációt hozott. Egy hiba miatt kis híján odaveszett a legénység.

Nem lévén már siettető körülmény az amerikaiak számára, az újabb holdrepülés idejét 1970 áprilisára tűzték ki, öt hónappal Conradék útját követően (kezdetben a program üteme két hónaponkénti startot írt elő). A két korábbi repülés immár bebizonyította a leszállás kivitelezhetőségét, sőt azt is, hogy a leszállási technika „pontossága” lehetővé teszi a geológiailag értékes lelőhelyek megközelítését is.

Így aztán az Apollo-11 történelmi és az Apollo-12 repüléstechnikai útja után elkövetkezhetett az első igazi geológiai felfedezőút. A célpont is ehhez méltó volt: egy hatalmas romkráter, a Fra Mauro dimbes-dombos vidékére fájt a geológusok foga.

A csábító feladatot a NASA egyik legtapasztaltabb űrhajó parancsnoka, Jim Lovell és két újonc, Fred Haise – holdkomp pilóta – és Ken Mattingly – parancsnoki modul pilóta – kapta. Ők hárman alkották 1969 nyarán Armstrongék tartalék csapatát is, ezért a leszállás szimulátoros gyakorlásában a legtapasztaltabbnak számítottak. Talán ezért is esett rájuk a választás, mivel a kialakult szisztéma szerint nem ők következtek volna. Történt ugyanis, hogy a legénység kijelölésében soha nem látott viharok támadtak. A kialakult rendszer szerint az Apollo-10 tartalékai következtek volna, élükön Gordo Cooperrel, az egyetlen még aktív Mercury űrhajóssal. A legénység-jelölésekért felelős Alan Shepard azonban egyfolytában azon dolgozott, hogy betegségét leküzdve újra „repülőképes” státuszba kerülhessen. Ez az Apollo-13 legénységi jelölésének idejére valósult meg és Shepard azonnal az első vonalba furakodott, azonnal repülni akart a Holdra, akár még Cooper megfúrása árán is. Cooper erre „felkapta a vizet”, beolvasott Shepardnak és a NASA-nak és dérrel-dúrral távozott az űrhajós testületből. Deke Slayton ki is jelölte Shepardot az Apollo-13 parancsnokának, de a felsőbb vezetés ekkor közbeszólt és nem engedte, hogy a „tapasztalatlan” űrveterán és a mellé rendelt újoncok ilyen kevés gyakorlással repüljenek. A furcsa helyzetben Lovellék látszottak a legjobb kompromisszumnak…

Érdekes módon a leszállóhely alig 200 kilométerre volt az Apollo-12 bázisától, de az ottanitól merőben eltérő geológiai formációk vártak a felfedezésre. A legénység átérezte a kihívást és a lehetőséget, olyannyira, hogy teljesen belebolondultak a geológia tudományába a terepgyakorlatok során. A hosszabbra nyúlt felkészülési idő is segített, hogy az űrhajósok széles körűen képzett geológusokká válhassanak. A Hold tudományos megismerésének igénye olyan mértékű volt, hogy az űrhajósok is ezt választották a repülés mottójául: a jelvényben az űrhajósok nevei helyett az Ex Luna Scientia (Tudás a Holdról) jelmondatot jelenítették meg.

Dancsó Béla