„Egy igazi álmom teljesült”
(Rovat: Álmuk a világűr, Korszerű oktatás - 2010.10.14 14:00.)

Velegi István mesél a speciálisan látássérültek számára kialakított amerikai Nemzetközi Űrtáborban nemrég eltöltött napjairól, ottani élményeiről.

2010 februárjában vettem részt a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) által kiírt pályázaton, mely az „Ugródeszka a Hold” címet viselte. Mindig érdekelt a repülés, az űrkutatás, a csillagászat, és az ezzel kapcsolatos fizikai törvényszerűségek. Így örömmel indultam ezen a versengésen, teljes erőbedobással készítettem el a feladatokat. Az eredményhirdetésre nagy izgalommal mentem, ahol kiderült, hogy én vagyok az egyik nyertes, aki utazhat Amerikába, az űrtáborba.

A látássérültek űrtáborában járt Ócsvári Áron és Velegi István, még a tavaszi budapesti eredményhirdetéskor.

Én és az egész család nagyon boldogok voltunk, hiszen olyan lehetőséget kaptam, melyet szüleim soha nem tudtak volna számomra biztosítani. Szinte számoltam a napokat az utazásig. Osztálytársaim és ismerőseim mind gratuláltak és természetesen ők is szívesen jöttek volna. Osztálytársaim többször is tréfálkoztak: „Na, mikor lőnek ki az űrbe?”

Végre elérkezett az utazás ideje. Szeptember 24-én reggel fél kilenckor indult el gépünk Ferihegyről. Nagyon szeretek repülni, így ezt az utat is élveztem, különösen azért, mert három járattal értünk el a célállomáshoz. Hosszú, és fárasztó volt az utazás. Különösen az időeltolódás miatt éreztük magunkat kimerültnek, de nagy élmény volt közel nyolc órát folyamatosan a levegőben tölteni, a transzatlanti járaton.

Megérkezésünkkor barátságos fogadtatásban volt részünk. A táborvezető köszöntötte a résztvevőket, majd kiosztotta mindenkinek a karszalagot, melyen nevünk, csapatbeosztásunk és szobaszámunk szerepelt. Miután elfoglaltuk szobáinkat, kipakolás és tisztálkodás után reggelig aludtunk.

Minden napra jól szervezett, pontos beosztásunk volt, tizenöt fős csapatunknak szusszanásnyi ideje is alig akadt. Az első két nap szokatlan volt, alkalmazkodnunk kellett a sajátos jellemvonásokkal rendelkező amerikai angolhoz, mert kettőnkön kívül a csapat minden tagja angol anyanyelvű volt. Ahogy telt az idő, egyre inkább belerázódtunk.

Az első nap megismerkedtünk az épületekkel, ahol laktunk, megmutatták a fontosabb helyeket, mi merre található. Reggeli után a Mars-szimulátorhoz mentünk, ahol egy interaktív Mars-utazáson vehettünk részt. Ezután bemutatkozás és csapatépítő játékok következtek. Mindenkinek kellett magáról több igaz, és egy hamis dolgot mondani; társaink feladata volt, hogy kitalálják, melyik hamis. Később a rakétaparkba látogattunk, ahol a különböző generációs rakétákat közvetlenül láthattuk. A helyszínen a rakéták valóságos méretei lenyűgöztek. A nap végén kísérleteztünk, lángba tartottak először egy levegőt, majd egy hidrogént tartalmazó léggömböt, és megvizsgáltuk, hogy melyik robban nagyobbat. A kísérlet után mindenki kapott egy űroverált, afféle munkaruhaként, melyet civil öltözékünk fölé vettünk minden nap. Ebben az öltözékben még inkább űrhajósnak érezhettük magunkat; kár, hogy a tábor végén ezt nem kaphattuk meg.

Második nap reggeli után a holdi gravitációt szimuláló ún. 1/6-os szék következett. A Hold felszínén a nehézségi erő 1/6-a a földiének. Érdekes megtapasztalás volt, hogy csak kicsiket szökdelve, és csak nagyon kis lépésekben tudtam haladni, mert vagy nagyon magasra ugrottam fel, vagy rossz irányba tartottam. Ezután a küldetéstréning következett, ahol a beosztás után megtanultuk kezelni azt az űrszimulátort, melynek eredetijét (az Enterprise-t) jelenleg használják az űrben. Itt én a parancsnok szerepét töltöttem be, amiek nagyon örültem. Az űrsikló teljes audiovizuális élményt nyújtott, mintha az eredetiben láttunk és hallottunk volna mindent. Az ablakok helyén monitorok voltak, továbbá az indítás jellegzetes robaját is hallottuk. Míg mi az űrhajóban gyakoroltunk, a többiek vagy az irányítóközpontban, vagy a nemzetközi űrállomáson teljesítettek szolgálatot.

Eztán az 51-es körzetbe mentünk, ahol szintén csapatjátékok következtek. Először egy deszkákból, téglákból kialakított pályán kellett végigmenni. A dolog érdekessége volt, hogy néhol hiányoztak a téglákat áthidaló deszkák, így a meglévő elemek megfelelő rakosgatásával kellett eljutni a célhoz. A következő egy libikókaszerű palló volt, ahol a jó súlyelosztást kellett kitalálni, hogy ne billenjen el. Este ismét kísérleteztünk, tűzárnyékot kellett készítenünk a megadott anyagokból; a cél az volt, hogy az árnyék alatt lévő tojásgyertya ne égjen el. Ezek a kísérleti játékok egyben versenyt is jelentettek. Ezzel vége is a napnak.

Harmadik nap először fel kellett mászni egy 18 m magas toronyra, ahonnan kötélpályán csúsztunk le. Félelmetes volt olyan magasságból lenézni, de a félelmemnél nagyobb volt merészségem, a torony tetejéről nagy sebességgel, hamar leértem. Délután ismét küldetés következett, de itt megcserélték a szerepeket, hogy mindenki megtapasztalhassa a többi munkatárs feladatát is. Ezen a délutánon tudósként az űrállomással tartottam a kapcsolatot; ha problémájuk volt, egyedül hozzám fordulhattak segítségért. Feladatom volt, hogy megadjam az újrapozicionálási adatokat, ha eltértek a megadott keringési magasságtól, valamint figyelnem kellett a beérkező üzeneteket. A küldetés után a múzeumba látogattunk, ahol űrtörténelem órát tartottak. Itt láttunk rakétamaketteket is, valamint sok új információt hallottam. Múzeumi sétánk befejeztével egy olyan készülékbe ültünk be, ami szabadeséssel a súlytalanságot szimulálta. Vacsora után rövid küldetés következett. Ez alkalommal repülésigazgató voltam, ahol többek között az űrhajóban keletkezett hibákra, anomáliákra kerestem a megoldásokat.

Negyedik nap bátorságpróbára került sor, ugyanis egyetlen kötél segítségével, de heveder biztosításával meg kellett másznunk egy tizenöt méteres oszlopot, melynek a tetején épp csak a két lábunk fért el. Miután fölértünk, leugrottunk. A délutáni tréningen a hosszú, hat órás küldetésre készültünk. A nap utolsó programja búvárkodás volt. Sajnos én nem merülhettem egy kis nátha miatt. Ezalatt lehetett úszkálni a búvárfelszerelésben, csak a mélybe nem mehettem. A búvárkodás előtt és után kötelező orvosi vizsgálat volt. Következett az esti kísérletezés, amit már nagyon vártam. Ez alkalommal szennyezett vizet szűrtünk különböző anyagok segítségével. Ezzel szemléltették, hogyan is zajlik ez az űrállomáson.

Ötödik nap délelőtt vásárolni mentünk. Délután a várva várt hosszú küldetés előtt játszottunk egy kicsit, ahol ügyességi és logikai feladatokat kellett megoldani. Végre elkezdhettük a hat órás űrutat, ahol ismét parancsnok lehettem. A felszállás után különböző időpontokban mindenkinek egy betegséget kellett szimulálni. Nekem a szívroham jutott. A betegségekből legtöbbször valamilyen vicces feladattal kellett hirtelen felgyógyulni, én például énekeltem, hogy „visszatérjek az életbe”. Az űrhajóval és az űrállomással mindenféle hiba történt, amit el kellett hárítani. Félidőben dokkoltunk az űrállomással. Küldetésünk második felében az egész csapat az űrállomáson tevékenykedett. Végül, az utolsó egy órában mindenki az űrhajóba ment, ahol technikai problémák sorozatát kellett elhárítani, és végül is sikeresen landoltunk a Földön.

Utolsó nap reggel csörgőlabdás játékkal kezdtünk. Ezután az űrhajózás technikai történetéről hallhattunk, majd a NASA egy alkalmazottja, egy vak vegyész tartott előadást. Ő is bizonyította, és megerősített minket abban, hogy kitartó, szorgos munkával és akarattal elérhetjük céljainkat még akkor is, ha először lehetetlennek tűnik, különösen vakként. Délután moziba mentünk, ahol filmet láttunk a Hubble-ről, a híres űrteleszkópról. A film után a hét eseményeiből és a tanult dolgokból vetélkedő volt, ahol két csapatban versenyeztek egymással szemben az egész héten egy csapatban dolgozó asztronauták. A vetélkedő után kilőttük a saját magunk által összerakott, előre gyártott elemekből épített rakétamakettet.

Az esti záróprogramon először a délutáni verseny eredményét hirdették ki, majd mindenki megkapta a tábor részvételét igazoló oklevelét, valamint pilótaszárnyát. Az est diszkóval zárult.

Amerikai és ír társainkkal sokat beszélgettünk, a tábor végén címeket cseréltünk, és szétosztottuk az itthonról hozott ajándékokat.

Másnap reggel teli élményekkel, és a valóságos tapasztalás emlékeivel indultunk haza. Fantasztikus lehetőség volt számunkra ez a tábor, hogy átélhettük azokat az eseményeket, amelyek olyan nagy változásokat idéztek elő a Hold, az űr, megismerésében. Hány ember tudása, összehangolt munkája kellett ahhoz, és szükséges jelenleg is, hogy az űrhajózás létezzen. Számtalan remek ember, köztük sok magyar is, akiknek munkássága új korszakot nyitott a tudomány életében. Nagyon jó érzés lehet ebbe a csapatba tartozni, még ha nem is mint feltaláló, hanem akár mint a hatalmas gépezet egy dolgozója. Fantasztikus teljesítmény az űrhajózás. Azoknak, akik ezt létrehozták, csodálattal és tisztelettel kell adóznunk.

Köszönetet mondok mindazoknak, akik lehetővé tették ezt az életre szóló élményekkel teli utazást.

Velegi István