Egy hét az űrtáborban
(Rovat: Álmuk a világűr, Korszerű oktatás - 2010.09.01 07:15.)

„Bár nagyon fáradtan jöttem el a táborból, (...) összességében hihetetlenül jól és rettentően gyorsan telt el ez az egy hét!” Simonfi Noémi beszámolója a nyári amerikai Nemzetközi Űrtáborról.

Az űrtábort idén is a U.S. Space & Rocket Centerben tartották. Minden évben több témában és három korosztályban szerveznek táborokat a nyár szinte minden hetében, sőt a komplexum egyénileg is látogatható. A NASA célja a látogatóközponttal az űrkutatás és az asztronómia minél szélesebb körű népszerűsítése főleg gyerekek között. Ezért is indítottak egy olyan programot, amelybe sokféle országból és államból érkeznek diákok (egy fiú és egy lány), tanáruk kíséretében. Ez az International Space Camp, ahol a 15-18 éves korosztálynak szóló Advanced Space Academy programján vehetünk részt azzal a plusz élménnyel, hogy nemzetközi társasággal alkotunk egy csapatot. Nekem ebbe a 2010-es nemzetközi űrtáborba sikerült eljutnom, és 16 velem egykorú, különféle helyekről érkező csapattársammal töltöttem ezt a hetet Huntsville-ben – ahol a von Braunról elnevezett csapat tagja lettem.

A von Braun-csapat.

A látogatóközponthoz több épület és egy hatalmas udvar tartozott. Ezek közül egy épület volt nekünk fenntartva (ahol ettünk, aludtunk), kettő pedig múzeumnak volt berendezve. A múzeumokban nagyon sokat sétáltunk kevés szabadidőnkben, mert elvarázsolt minket az itt kiállított számos rakéta, a holdautó, a holdkomp. De nagy népszerűségnek örvendtek az interaktív kiállítási elemek, vagy épp a sok történelmi adat, amit itt tudtunk meg például az Apollo programról. A legszebb pedig természetesen a plafonról lefüggesztett Saturn-V rakéta volt, ami keresztben végigért a termen!

A múzeumok épülete adott helyet az előadótermeknek is. A legnagyobb ilyen teremben tartották a nyitóünnepséget: a központ alelnökének és vezetőjének beszédei után „nemzetek parádéja” címen minden trió – természetesen az adott nemzetre jellemző ruhában – bemutatta pár szóban, tánccal vagy énekkel saját hazáját.

A mi triónk (Hanyecz Ottó, Simonfi Noémi és Kuczik Júlia tanárnő).

Ezekben az előadótermekben tartották nekünk az előadásokat is, legtöbbször diavetítés kíséretében, általában a csapat kísérői, vagy 2 alkalommal meghívott vendégek, mint a híres amerikai űrhajós és Dr. von Tiesenhausen német tudós, aki rakétákkal foglalkozik. Ezekre természetesen különösen figyeltünk, mert saját tapasztalataikról is meséltek és mutattak képeket.

Az udvarban egy Rakéta Parkot rendeztek be hatalmas, életnagyságú rakétákkal! Egyik kedvenc rakétatörténeti előadásom emléke fűződik ehhez a parkhoz, ami azért tetszett annyira, mert nem a hideg légkondis termek egyikében, hanem a park füvében ülve hallgathattuk meg az előadást.

A programjaink nagyon változatosak voltak, hiszen nem csak elméleti oktatásban részesültünk, hanem emellett inkább a tanultak gyakorlatba átültetésén és a csapatmunkán volt a hangsúly. A szimulátorok segítségével kipróbálhattunk különböző helyzeteket, amikhez hasonlót asztronauták élnek meg: olyan székbe ültünk, ami mindig felfelé húzott, és így kellett haladnunk a talajon, mintha a Holdon lennénk. Másik példa a G-Force, vagy a centrifuga, amiben azt tapasztalhattuk meg, milyen, ha 2-3g terhelés ér minket, azaz földi súlyunknál 2-3-szor nehezebbek lettünk!

Nekem szintén nagyon tetszettek a több mozgást igénylő, sportosabb kihívások. Ezeket az „A51-es körzetben” végeztük. Falat másztunk, vagy egy nagyon magas rudat, ami kicsit megingott, mikor megfordultunk a tetején. Azt hiszem, ettől mindenki félt egy kicsit, de mindig biztattuk egymást, míg be nem rekedtünk. Ugyanebben a körzetben végeztünk különféle feladatokat nyolcfős csoportokban. Főleg csapatépítés céljából kellett olyan feladatokat megoldanunk, amikben a csapat minden tagja részt vállalt. Minden feladatnál más-más csapatvezető ismertette a problémát, és pár percet kaptunk az együttgondolkodásra a megoldás előtt. A jól végzett munka után pedig értékelnünk kellett saját együttműködésünket, a verbális-nem verbális ötletcserék arányát, az egymásra figyelést, és a versengést csapatunkban. Az együttdolgozásra nagy hangsúlyt fektettek a táborban, egyrészt mert ez az életben is rendkívül hasznos és fontos lehet, másrészt pedig szerintem azért, mert a „missziók” során, mint asztronautáknak is oda kellett figyelnünk egymásra és segítenünk kellett a másikat.

Az A51-es körzetben.

Ha már említettem a misszió szót, el kell mondanom, hogy természetesen a hat órás küldetés volt a tábor csúcspontja! (Ezt 4 tréning és 4 egy órás küldetés előzte meg a héten.) Feladatunk volt felmenni a Marsra, szerelni valamit a kinti bázison – ez volt a három mission specialist dolga –, majd épségben visszajutni és landolni a Földön. Természetesen nem igazából végeztük el mindezt, de nagyon valósághűen berendezett űrsiklóban szimuláltuk, sőt! Még egy külön teremben működő irányító központtal is kapcsolatot tudtunk teremteni, ahol szintén a csapattársaink ültek a képernyő előtt. Én az első három órában mérnöki feladatokat láttam el a fedélzeten. Itt körülbelül hatan-heten dolgoztunk egyszerre és több kísérletet is elvégeztünk, meg változatos problémákat oldottunk mega felszállás közben és után. A második felében a pilóta szerepét töltöttem be, és a pilótafülkében kellett dolgoznom néhány társammal együtt. Ez már sokkal izgalmasabb volt, hiszen egyre több váratlan meghibásodás adódott! Sajnos többen rosszul is lettek, így orvosi teendőket is el kellett látnom egészséges társaimmal, mint sínbe tenni törött lábakat, vagy megnyugtatni a honvágyban szenvedő, vagy hisztérikus rohamokban kitörő asztronautákat. Egy ideig csökkent létszámban kellett dolgoznunk, de a világítás hiányát így is sikerült az egyik flight engineerrel és a központ segítségével megoldanunk. Olyan is volt, hogy vihar miatt egy teljes órára megszakadt a kapcsolat a földi irányítással, de ezeket a váratlan akadályokat kitartással, összefogással, kreativitással és sok nevetéssel sikeresen megoldottuk! Szerencsétlenségünkre azonban mégis kudarcba fulladt a küldetésünk, mert a parancsnok fejjel lefelé landolt, és mind meghaltunk a leszálló járművön. Így ennek a balesetnek az áldozata lett az egész legénység a cél előtt, mégis vidáman és élményektől felvillanyozva fejeztük be a szimulációt, mert nagyon jól éreztük magunkat! Most már tudjuk, mennyi munka és veszély vár arra, aki asztronautának áll. Én nagyon örülök, hogy kipróbálhattam! :)

És bár nagyon fáradtan jöttem el a táborból, mert reggel 7-től este 11-ig végig programjaink voltak, összességében hihetetlenül jól és rettentően gyorsan telt el ez az egy hét! Hála ennek az útnak, egy olyan nemzetközi csapat tagja lettem, amiből még most is (és remélem még sokáig) mindenkivel tartom a kapcsolatot. A tábort szerintem minden résztvevője rendkívül élvezte, örül a sok megszerzett tudásnak, átélt élménynek, minden újonnan kötött barátságnak, és felejthetetlen hétként fog rá emlékezni!

A múzeumban.

Mindezért a sok élményért pedig köszönettel tartozom Bacsárdi Lászlónak, és a Magyar Asztronautikai Társaságnak a lehetőségért és támogatásért, és a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalnak a kiutazás költségeinek fedezéséért.

Simonfi Noémi