Egy nagyszerű találkozó
(Rovat: Álmuk a világűr, Simonyi űrrepülése - 2010.04.16 14:00.)

2009. április 16. egy olyan nap az életemben, amit nagy valószínűség szerint egyhamar nem fogok elfelejteni.

Ugyanis ezen a szép tavaszi napon, épp kerek egy évvel ezelőtt, személyesen találkozhattam a második magyar űrutazóval.

Amikor 2007-ben ifjabb Simonyi Károly, másképpen Charles Simonyi meglátogatta szülőföldjét első űrutazása után, személyes okból kifolyólag nem tudtam részt venni a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban megtartott „űrhajós-találkozón”, ahol Simonyi úr megosztotta élményeit az érdeklődőkkel. Nagyon nagy meglepődéssel és örömmel nyugtáztam a hírt, miszerint Károly másodszor is ellátogat majd a Nemzetközi Űrállomásra. Amikor a Szojuz TMA-13 űrhajó leszállókabinja megérintette a kazah sztyeppe talaját, elkezdtem hát a „felkészülést” arra, hogy másodszorra már ne hagyjam ki a lehetőséget a magunkénak érzett űrhajóssal való találkozásra. Amint értesültem arról, hogy várakozásaimnak megfelelően ismét lesz „űrhajós-találkozó” a Puskásban, és pontossá vált a dátum is, az egész napomat szabaddá tettem a soha vissza nem térő lehetőség kiaknázására. Két célom volt: egy levegőt szívni az akkorra már általam bálványként tisztelt űrturistával, valamint dedikáltatni egy fényképet, ami majd örök időkre megőrzi a nagyszerű találkozás emlékét a későbbiekben is.

Simonyi Károly informatikus, a második magyar űrutazó.

Nagyon szép tavaszi idő volt, bőven elegendőnek bizonyult egy ing és egy szál zakó. A ragyogó napsütés is támogatta az ünnepi hangulat kialakulását. Amikor megérkeztem a Puskásba, még csak néhány ember várakozott a találkozóra. Hogy gyorsabban múljon az idő, szóba elegyedtem két csíkszeredai székely rádióamatőrrel. Rendkívül élveztem az erdélyi nemzettársaimmal való beszélgetést, külön örültem annak, hogy egyiküket hozzám hasonlóan Péternek hívják. Csíkszereda is közel áll hozzám, mivel szeretett szülővárosom, Kaposvár erdélyi testvérvárosát tisztelhetem benne. Amint lassan-lassan múlott az idő, egyre több ember érkezett meg. Az első számomra ismert személy, aki megérkezett, Magyari Béla űrhajós volt. Nemsokára megjelent Horváth András, Schuminszky Nándor, Dancsó Béla és még sokan mások az egyre gyarapodó társaságban. Ott voltak azok a rádióamatőrök, akik beszéltek Károllyal, ameddig az űrállomás fedélzetén tartózkodott. Megjelentek néhányan a MaSat-1, az első magyar műhold fejlesztőcsapatából. Végül, de nem utolsó sorban – egy kis megbocsátható késéssel ugyan – megérkezett a délután főszereplője, feleségével, Lisa Simonyival, valamint az öccsével, Simonyi Tamással együtt.

Simonyi úr és felesége a figyelem középpontjában. Nem mindennapi vendéget köszönthettünk.

Horváth László, a Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója köszöntötte a vendégeket, majd a Himnusz meghallgatása után a technikum tornatermébe vonult a társaság, hogy meghallgassuk Simonyi úr beszámolóját. Riporterek, fényképészek, érdeklődők, hivatásos űrkutatók alkották a második magyar űrutazó hallgatóságát. Azt nem állíthatom, hogy tömve volt a tágas tornaterem, de azért voltunk bőven odabent. Nagyon nagy élmény volt számomra fizikai közelségbe kerülni azzal az emberrel, aki megvalósította a lehetetlent és magánemberként feljutott a világűrbe. Érdekes volt Károly beszámolója is, bár túl sok újdonságot nem hallottam benne. Inkább a személyes találkozás élménye volt az, ami rendkívül feldobott és örömmel töltött el. Végül nem kellett zsákmány nélkül hazatérnem, ugyanis sikerült a hőn áhított dedikációt megszereznem az integető űrhajóst ábrázoló fényképre.

A legbecsesebb „trófeám” immáron jól megérdemelt helyén: a falon és szigorúan üveg mögött. (Képek: N. P.)

Nagyon kellemesre sikerült a találkozó lezárása. A Puskás vezetése jóvoltából, Károly beszámolója végeztével egy átalakított tűzoltóautó segítségével frissen csapolt sör és zsíros kenyér várta az érdeklődőket a technikum udvarán. Szintén nagy örömömre szolgált, hogy a találkozón végre-valahára találkozhattam személyesen is Dancsó Bélával, kedvenc könyvem – a Holdséta – írójával. Amint űrhajósunk felesége és fivére társaságában elindult a Puskásból, a társaság is lassan szétszéledt. A nagyszerű nap legszebb emléke számomra az, hogy amikor már az autóban ülő Simonyi Károly indulófélben volt, kihasználva a hirtelen lehetőséget, odaköszöntem neki, hogy „Viszontlátásra!”. Ő pedig szívélyesen viszonozta a köszönést nekem, egyszerű magyar kisembernek: „Viszontlátásra!”.