Űrvilág űrkutatási hírportál (http://www.urvilag.hu)

 

Egy hajszálon múlt (2. rész)
(Rovat: A Space Shuttle program, A Columbia utolsó útja - 2009.06.05 09:00.)

Az űrhajósok tudták, hogy baj van, az irányítás pedig nem tudta, mennyire benézte a felvételeket. Tudtukon kívül vabankot játszottak... és végül nyertek.

Eljött az expedíció utolsó napja, 1988. december 6., Mikulás napja. Minden rendben ment, a legénység teljesítette a katonai műhold pályára állítását, a titkos munkát elvégezték, csak haza kellett jutni. A kellő pillanatban beindították a fékező hajtóműveket és letértek a pályáról. A parancsnok és pilótája megfeszített figyelemmel leste a műszereket, mindketten tudták, hogy mit keressenek, mi a jele, ha baj van: a számítógép a hajó hossztengelye körüli elfordulás kompenzálására a csűrőkkel korrigálni kezd. Azt is tudták, hogy a baj hogy nyilvánulhat meg. Az űrhajósok elképzelték, hogy fog a légkörbe lépéskor olvadt alumínium dobolni a hátukon, mint eső a szélvédőn.

Persze a csűrők normál repülési körülmények között is dolgoznak, a turbulenciák is dobálják az űrrepülőgépet, azt is korrigálni kell. A sérülés okozta korrekció persze más. Ha a súrlódás hője lyukat égetne a szárnyon, megváltozna a szárny körüli áramlás, a lyuk miatt megnőne az egyik oldalon a légellenállás és az aszimmetrikus áramlás orsózásba kényszerítené a gépet, folytonossá téve az „ellenkormányzást”. És a korrekció mértéke is más lenne, normál turbulencia mellett soha nem volt negyed foknál nagyobb csűrő kitérítés. Ha azonban a kitérítés eléri a fél fokot, akkor a szárny végzetes sérülést szenvedett. „Így hát tudtam, hogy mit fogok látni a műszereken, ha kezdődik a tánc. És azt is, hogy ekkor már nincs több, mint 60 másodpercem, hogy megmondjam az irányításnak, mit gondolok az analízisükről.” – idézte tovább a legmelegebb pillanatokat a parancsnok.


Végül az Atlantis simán, mindenféle gond nélkül átvágott a légkörön és Gibson simán tette le az Edwards támaszponton az űrhajót. A leszállás után mindenki az űrhajó aljára, a hőpajzsra volt kíváncsi. A kép döbbenetes volt. Az Atlantist tüzetesen átvizsgáló technikusok összesen 700 darab sérült csempét találtak. Ilyen kiterjedt sérülés sem előtte, sem azóta nem keletkezett egyetlen űrrepülőgépen sem.


Később, amikor a parancsnok az expedíció utáni kiértékelésen találkozott az irányítás mérnökeivel, akik meghozták a döntést, még döbbenetesebb dologra derült fény. Kiderült, hogy a szakemberek egyszerűen a gyenge megvilágítás miatt a fény és árnyék játékénak értékelték a képeken látható sérüléseket (amit nem is akartak közölni az űrhajósokkal sem, mert az már súrolta a „hülyének nézés” határát). A probléma forrása a katonai titkolózás volt, a kódolt képek nem voltak elég jó felbontásúak, hisz a felbontás bitjeinek a helyét a titkosítás foglalta el az adásban, ezen a csatornán csak lebutított képek juthattak el Houstonba. Az irányítás persze próbálta meggyőzni a Pentagont, hogy szeretnének jobb felbontású, élesebb képekhez, vagy tévéfelvételekhez jutni, de a Hadügy kategorikusan megtiltotta a titkosság legkisebb megsértését is. A kockafejű katonák nem tudtak elszakadni a szabályzat betűjétől…


(Képek: NASA)

Az egész ügy legnagyobb érdekessége az volt, hogy ez az út a Challenger-katasztrófa utáni második út volt. A NASA energiájának zömét a hét űrhajós elvesztését jelentő fiaskó helyrehozása töltötte ki, a gyorsítórakéta szigetelését könnyen meg lehetett javítani, a szervezettségbeli problémák kiküszöböléséhez hosszas bizonyítási időre volt szükség. Ha ez a repülés katasztrófával végződött volna, az valószínűleg az űrrepülőgép-program végét jelentette volna. Mivel az Atlantis az Edwardsra szállt le, a nyugati parti leszállóhelyhez vezető siklópálya kezdete (az útnak a hővédő rendszerre legnagyobb terhelést rovó, azaz a balesetre legvalószínűbb szakasza) messze a Csendes-óceán felett húzódott. Az Atlantis roncsai tehát baj esetén a végtelen déltengereken szóródtak volna szét, több ezer méter mélyre rántva a hiba okát is. A példátlan mázli – mert a tudásnak ennél a repülésnél nem sok szerepe volt – segített a NASA-nak, hogy ne kelljen bezárni a kapukat.

Ám tragikus módon talán ez a „szerencsés kudarc” is szerepet játszhatott a Columbia elvesztésében. Az űrrepülések a lépésről-lépésre filozófiára épülnek, és arra, hogy az egyik repülés sikerei vagy kudarcai alapul szolgálnak a következő expedíciók számára. A csempék sérülékenynek bizonyultak az idők során (a legelső Columbia-úton is 141 csempe elvesztését regisztrálták a visszatérést követően). És az űrhajók sorra szerencsésen hazatértek rossz csempékkel is, még a minden idők legborzalmasabb sérüléseit hordozó Atlantis is hazatért. Amikor a Columbia startjának videóján valaki felfedezte, hogy baj lehet, nyilván elővették a korábbi repülések tapasztalatait is, köztük az STS-27 sérüléseit is, és az alapján hoztak döntést. Ugyanaz történt a két űrhajóval, a rakétáról leesett pár kilós kis darab találta el a hajót, legfeljebb nem a jobb szárnyon, hanem a balon. Mi baj lehet? A többit már tudjuk...

Teljes verzióMinden jog fenntartva - urvilag.hu 2002-2021