Az Ulysses jól teljesít (1. rész)
(Rovat: A Nap és bolygótestvéreink, Hazai kutatóhelyek és űripar , Távoli világok kutatói - 2003.11.28 21:06.)

Az Ulysses Nap-kutató űrszondát az ISPM terv keretében építették európai szakemberek. Mint az Űrvilág oldalain azt már olvashatták, a programot eredetileg európai-amerikai együttműködés keretében két űrszondára tervezték, de az amerikai visszalépést követően az ISPM keretén belül csupán egyetlen űrszonda indult (bár azt amerikai űrrepülőgép fedélzetéről indították).

Az Ulysses elsősorban Nap-kutató űrszonda. 1990. október 6-án indult, elsődleges feladata a Nap pólusainak vizsgálata, a Nap mágneses terének felderítése, s az, hogy végre közelebb jussunk központi csillagunk 11 évenként bekövetkező pólusváltása okának kiderítéséhez.

Az űrszondán ezért az egyik legfőbb berendezés egy ún. hélium-vektor magnetométer. E berendezés működésének lényege a következő: a hélium-gázra adott frekvenciájú fényt bocsátanak. A mágneses tér modulálja a fény hullámhosszát, s a héliummal töltött cellát elhagyó fény frekvenciájából így következtetni lehet a mágneses tér erősségére. Mivel a méréseknek nagyon pontosaknak kell lenniük, s az űreszköz elektromos berendezései által keltett „belső mágneses mező” ronthatja a mérési eredményt, az Ulysses fedélzetén két ilyen magnetométer is helyet kapott. Az egyik egy öt méteres rúd végén, a másik 1,2 méterrel beljebb. A két mért adatból kiszámítható az űreszköz „belső mágneses tere”, amit kivonva a mérési eredményből, megkapható a tényleges külső tér.

Az űrszonda mágneses teret mérő műszereit egyébként a londoni Imperial College-ban építették André Balogh vezetésével. (Szintén André Balogh vezeti az adatfeldolgozáson dolgozó fizikus csoportot is, melynek Erdős Géza, a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet főmunkatársa is tagja.)

Csakhogy a Nap északi és déli pólusa fölé nagyon nehéz elmenni. Hiszen ezek a régiók a Naprendszer síkja „fölött” (illetve „alatt”) vannak, és oda űrszondát közvetlenül indítani igen energiaigényes feladat. Ezért az Ulysses előbb a Jupitert közelítette meg. A bolygók királyát 1992. február 8-án érte el. Már ott is nagyon sok mérést végzett.

A Jupiter mellett elszáguldva az Ulysses körülbelül 45 perces periódussal, 1 és 200 kHz tartományba eső rádiókitöréseket észlelt. A szonda méréseit az 1995-ben Jupiter körül pályára álló Galileo űrszonda is megerősítette, s kiderült: a rádiókitörések felelősei a Jupiter röntgenvillámai. (Ezeket a villámokat még 1979-ben az Einstein röntgenműholddal fedezték fel, majd az Ulysses-szel párhuzamosan a német ROSAT röntgenholddal vizsgálták részletesebben.)

Ám a Naptól távolabbi térségben az Ulysses-szel más is történt. Ennél a szondánál is érzékelték – ha csak kis mértékben is – azt a különös fékeződést, amit máig rejtély övez. A Pioneer- és Voyager-szondák ugyanis „jóval” lassabban mennek, mint az a számításokból következne, s a lassulást nem sikerült megmagyarázni sem a becsapódó porrészecskék fékező hatásával, sem más bolygók gravitációs terével. (Sokan a sötét anyagot okolják a fékezés miatt. Mivel a felfedezés nagyon nagy horderejű lehet, fontos, hogy a legtöbb, távolra induló űrszondánál kimérjék. Ez az Ulysses esetében is sikerült.)

A Jupiter meglátogatása után az Ulysses a bolygó gravitációs erejét kihasználva, a Naprendszer síkja „alá”, azaz déli részébe indult. Ez tette lehetővé, hogy 1994. szeptember 13-án elhaladjon a Nap déli pólusa „felett”. Alig egy évvel rá, 1995. július 31-én az északi pólus következett. Azóta az űrszonda ezen a különleges, a bolygók keringési síkjára szinte merőleges pályán kering a Nap körül. Olykor-olykor azonban felhívja magára a figyelmet…