Ultima Thule: még részletesebb kép

A Kuiper-öv kis égitestje mellett elrepült New Horizons szonda ha lassan is, de újra küldi az adatokat a Földre.

Mint emlékezetes, a NASA külső Naprendszerben járó űrszondája január 1-jén, magyar idő szerint 6:33-kor, mintegy 3500 km távolságban száguldott el a 2014 MU₆₉ kisbolygó mellett, miközben kameráival képeket készített és fedélzeti műszereivel méréseket végzett. Ezt követően napvilágot látott a New Horizons néhány felvétele, amelyeken már feltűnt az égitest különös kettős szerkezete, és a kutatók információt szereztek a felszínt borító anyag vöröses színéről is.

A következő időszakban, január 4-étől az űrszonda a Földről nézve a Naphoz túlságosan közel látszott, így a rádiós adatlesugárzás szünetelt. Az alább látható, ezen a héten publikált új kép már január 18-án és 19-én érkezett, miután a földi irányítók újra felvették a kapcsolatot az űrszondával. Még mindig nem a lehető legfinomabb felbontású képről van szó, de ezen már további részletek is kivehetők a kb. 34 km hosszú égitest felszínéről. A New Horizons nagy távolsága (jelenleg 6,64 milliárd km), a lassú adattovábbítási sebesség és a nagy földi követőantennák korlátozott elérhetősége miatt az utolsó adatcsomag várhatóan csak 2020 szeptemberében érkezik majd meg a Földre.

A hivatalos jelöléssel 2014 MU₆₉, informális néven Ultima Thule kisbolygó a New Horizons eddig nyilvánosságra hozott legjobb felbontású felvételén. A kép hét perccel a legnagyobb közelség előtt, 6700 km távolságból készült a Ralph műszeregyüttes MVIC (Multicolor Visible Imaging Camera) kamerájával, 2019. január 1-jén. (Kép: NASA / JHUAPL / SwRI)

Az új képen feltűnik egy nagyobb, kb. 7 km-es kráterszerű alakzat. Ez az égitest kisebb átmérőjű (a kutatóktól a Thule becenevet kapott) részén látható. További felszíni részletek tanulmányozhatók a terminátor környékén, vagyis a napfény által megvilágított és az árnyékban maradó rész határán (a kép felső részén). Számos, akár 700 m-es átmérőjű mélyedést lehet azonosítani a felvételen. A mélyedések keletkezhettek akár becsapódások nyomán, vagy a felszín beomlása révén, miután hirtelen nagy mennyiségű illékony anyag távozott onnan – mindez a Naprendszer keletkezésének korai, akár 4,5 milliárd évvel ezelőtti időszakában történhetett.

Az összetapadt kettős kisbolygó mindkét részén – a nagyobb Ultima és a kisebb Thule felszínén – világosabb és sötétebb mintázatok láthatók. Érintkezésüknél, az égitest „nyakánál” a világos sáv már a korábbi, gyengébb felbontású képeken is feltűnő volt. A kutatók elképzelései szerint az égitest valaha önálló két részegysége egy alacsony relatív sebességű találkozás, ütközés révén tapadhatott össze. Mindkét rész alakja nagyjából gömbölyű, a nagyobbik térfogata kb. 2,6-szerese a kisebbikének.

A New Horizons elrepülésének további előzetes eredményei szerint a 2014 MU₆₉ környezetében nincs detektálható holdacska, bár természetesen még nem elemeztek minden képet, hiszen azok meg sem érkeztek. Az űrszonda pordetektora sem jelzett részecskéktől származó beütéseket, miközben a New Horizons megközelítette az égitestet.

Az Ultima Thule forgási periódusa 15,9 ± 0,1 óra. Hogy ez miért ennyire lassú, és hogy a két különálló égitest összeállásakor hogyan alakult a keletkező kisbolygó perdülete, arra további vizsgálatok és modellszámítások adhatnak választ.

Kapcsolódó cikkek:
Az első részletes képek a „világ végéről”
Az első hírek a New Horizons elrepüléséről
New Horizons: a menetrend

Kapcsolódó linkek:
A New Horizons eddigi legjobb képe az Ultima Thule kisbolygóról (Spaceflight Now)
Az első tudományos eredmények összefoglalója (arXiv.org)