John Young (1930–2018)

Kevesebb mint a felére apadt a „Holdat jártak klubja”, meghalt John Young, a „vidéki srác”.

2018. január 5-én, életének 87. évében meghalt John Young, a Holdat megjárt űrhajós, aki vezetett Gemini, Apollo és Space Shuttle űrhajót és hatszor járt az űrben. Személyével a nagy generáció egyik tagja távozott.

John Young a NASA aranykorában teljesített szolgálatot és be is írta magát a NASA aranykönyvébe: arról lett nevezetes, hogy előbb kétszer is járt a Holdnál (egyszer le is szállt), illetve ő vezette először az űrsiklót a világűrbe.

Young 1930. szeptember 24-én született San Franciscóban, azonban nem sokáig számított kaliforniai srácnak, másfél évesen szülei a nagy gazdasági válság miatt Georgiába költöztek, ahol Young fiatal kora telt. Később a floridai Orlando lett a végső főhadiszállása, ahol az érettségit is abszolválta. Ezután ismét Georgia következett, illetve a repülés, mivel az érdeklődése efelé a stúdium felé fordult. Jelentkezett a Georgiai Műszaki Egyetem repülőmérnöki fakultására és 1952-re repülőmérnöki diploma lapult a zsebében.

1953-ban az egyetemi diploma után azonnal jelentkezett a US Navy tartalékos tisztképző programjára, amely nevével ellentétben egyáltalán nem tartalékosokat képzett, hanem 5 év aktív szolgálat várt Youngra, amelynek végén vagy a haditengerészet, vagy a tengerészgyalogság hadnagyi rendfokozatát nyerhette el. Első vezénylése a USS Laws rombolóra szólt és egy féléves bevetést teljesített a koreai háború alatt a Japán-tengeren. Ezt követően fordult karrierje az eredeti szerelem, a repülés irányába, repülőkiképzésre vezényelték. 1954. december 20-án kapta meg a repülőjelvényeit (azaz ekkor lépett elő végzett pilótává) és négy évre kapott vezénylést, előbb a VF-103 vadász századba F-9 Cougar gépekre a USS Coral Sea anyahajóra, később pedig a USS Forrestalra, F-8 Crusaderekre. A négy év hamar elrepült és tehetségét feljebbvalói azzal jutalmazták, hogy ismét továbbképzésre jelölték ki, ezúttal a pilóták mennyországába, a Patuxent River bázisra, berepülőpilóta képzésre. Ezenközben az új F-4 Phantom II gépek berepülése során kétszer is világrekordot állított fel emelkedésben.

A berepülőpilóta kiképzés befejezése idején kínálkozott a legjobb pilóták számára még egy nagyon különleges fejlődési lépcsőfok, az űrhajóskiképzés. Young természetszerűleg jelentkezett rá azonnal. A NASA 1962. szeptember 17-én jelentette be az Új Kilenceket, a következő űrhajós-generációt, akikre a Gemini, majd különösképpen a Holdra szálló Apollo küldetések során számított. Young olyan nevek társaságában avanzsált űrhajósjelöltté, mint Neil Armstrong, Jim McDivitt, Tom Stafford, Pete Conrad, Frank Borman, Ed White, Jim Lovell és Elliott See. Az Új Kilencek a Gemini programban kapták sorra a megbízatásokat, Young mindjárt a legfontosabb első repülésen. Bár eredetileg a Gemini-3 repülésen, az új űrhajó berepülésén Alan Shepard és Tom Stafford repült volna, a Shepardnál diagnosztizált Meunier-kór miatt a párost visszahívták és Gus Grissom, illetve John Young kapta meg a repülést. A Gemini-3 afféle átmenet volt a Mercury és Gemini küldetések között. 3 fordulatával még a Mercury repüléseket idézte, azonban az űrhajó teljesen új konstrukciója számos újdonságot tartogatott, legfontosabbként a manőverezés képességét. Az 1965. március 23-i repülés a létező legsimábban ment – az egyetlen incidens talán az volt, hogy John Young egy marhahúsos szendvicset csempészett fel a fedélzetre, amelyért később megrótták, mivel evés közben a morzsák veszélyeztették az elektromos csatlakozókat, ahová a súlytalanságban ellebegtek.

A következő repülés már sokkal komolyabb követelmények elé állította Youngot. Egyrészt a Gemini-10 repülésen már a parancsnoki ülés volt az övé, másrészt kettős űrrandevút tűztek ki célul a repüléstervezők a legénység elé. 1966. július 18-22. között közel három napos repülésre indult John Young parancsnok és Michael Collins másodpilóta. A legelső feladat a korábban felbocsátott Agena céltárggyal való randevú és összekapcsolódás volt, illetve Collins számára egy űrséta. A feladatot teljesítették, majd az Agena hajtóművével emeltek az összekapcsolt űrszerelvény pályáján, 756 kilométeres csúcsmagasságot elérve. Ekkor leváltak az Agenáról és össze kellett kapcsolódniuk egy másik Agenával, a Gemini-8 repülés óta fenn keringő céltárggyal. Az újabb randevút követően Collins is végrehajtotta második űrsétáját. A sikeres küldetés végén 2 nap 22 óra 46 perc 39 másodperc után ért vízre az Atlanti-óceánon az űrhajó.

Young ezután egyenesen lépett át az Apollo programba. Következő küldetése Tom Stafford és Gene Cernan oldalán az Apollo-10 volt, 1969. május 18-26. között. Kis híján ez lett az első holdraszállás, csak a Grumman nem volt még képes a megfelelő tömegű holdkomp leszállítására. Ezért az Apollo-10 egyfajta jelmezes főpróba lett az igazi holdraszállás előtt. Az űrhajósok elrepültek a Holdig, ott pályára álltak, majd a holdkomp levált a parancsnoki űrhajóról – ez utóbbi pilótája volt a beosztás szerint Young és ebben a fázisban egyedül repülte a parancsnoki hajót –, majd leszállást imitálva egészen 15 000 méterig ereszkedett, ahonnan visszaemelkedve újra összekapcsolódott a két űrhajóegység, majd a holdi műveletek végén hazaindultak az űrhajósok. Második számú feladatként a Hold körül keringve a későbbi lehetséges leszállóhelyek fényképes felderítését végezte a három űrhajós. Végül a NASA ezek alapján a fotók alapján változtatta meg döntését és az Apollo-8 repülésen kiválasztott leszállóhely helyett az Apollo-10 Mare Tranquilitatis fotói alapján jelölte ki az első holdraszállás leszállóhelyét.

A holdprogram során létezett egy legénységjelölési rotáció, amelyet az űrhajósok főnöke, Deke Slayton vezetett be, eszerint – kisebb zökkenőket és vargabetűket leszámítva – az Apollo-16 repülésnél került ismét sorra John Young, ezúttal parancsnoki beosztásban vezetve legénységét és űrhajóját a Holdra. 1972. április 16-27. között azzal a feladattal küldték Young legénységét a holdi Descartes-fennsíkra, hogy az égitest geológiailag idősebb régiójából hozzanak mintát, egyúttal a fiatalabb vulkáni aktivitás nyomaiból is bizonyítékot kellett hozzanak a Földre. Munkájukat a második ízben repülő holdjáró segítette és három nyolcórás műszakot terveztek a Holdon tölteni. Egy hibából eredően végül a harmadik holdséta kissé rövidebb lett, ám előtte rendkívül tartalmas tudományos programot sikerült Youngnak és Charlie Duke-nak összehozni a három holdsétájuk során. Rekordmennyiségű kőzetmintát gyűjtöttek, rekordtávolságot vezettek a Roverrel. És annak ellenére, hogy végül bebizonyosodott, hogy rossz helyre küldték őket (ment nyoma sem volt vulkáni aktivitásnak), a program egyik legértékesebb geológiai munkáját sikerült végezniük a Descartes-fennsíkon.

(Képek: NASA)

Az Apollo programot követően Young azon kevesek közé tartozott, akik nem leszereltek, vagy nyugdíjba vonultak, hanem továbbléptek a NASA új űrprogramjába, az űrrepülőgép-programba. Eközben a legendás Deke Slayton–Alan Shepard párost követően 1974. január 14. és 1987. április 15. között ő lett az Űrhajós Iroda vezetője (minden űrhajósok főnöke a NASA-n belül). Hosszas fejlesztési és tesztfázist követően Young kapta a megtisztelő feladatot, az új technika berepülését, a Space Shuttle szűzfelszállását. 1981. április 12-én John Young, oldalán Robert Crippennel felszállt a Columbián, hogy egy 2 napos berepülésen próbálja ki űrbeli körülmények között az űrsiklót. A berepülés csak apróbb anomáliákat tárt fel (a vártnál nagyobb zajterhelést, leváló hővédő csempéket, stb.), de a repülést teljes sikernek lehetett nyilvánítani. Young és Crippen 2 nap 6 óra 20 perc és 53 másodpercnyi repülés után úgy szállt le, hogy megnyitott egy – sok buktatóval tarkított, ellentmondásoktól és kudarcoktól sem mentes – 30 éves korszakot, a Space Shuttle korszakát.

A veterán űrhajós 1983. november 28. és december 8. között készülődhetett utolsó űrutazására. Az STS-9 küldetésen ismét a Columbia űrrepülőgép fedélzetén indulhatott a parancsnok a Spacelab kvázi-űrállomás első kipróbálásának útjára (a Spacelab tulajdonképpen egy űrállomás volt, azonban csak a shuttle rakterében tudott működni, önálló egységként nem, így csak akkor járt fenn az űrben, amikor egy űrsikló is éppen fenn volt). A 10 nap 7 óra 47 perc 24 másodperces repülés során a legénység 72 kísérletet hajtott végre. A Spacelab egy nagyon sikeres űrkísérletnek bizonyult, az STS-9 maradéktalan sikerként vonult be az űrtörténelembe.

Young még sokáig szolgálatban maradt a NASA-n belül, később esélyes volt a Hubble-űrtávcsövet pályára bocsátó STS-61J repülés – számára egyben egy hetedik repülés – parancsnoki tisztére, ám a Challenger katasztrófa átírta a forgatókönyvet és Young lemaradt a lehetőségről. Young egészen 2004. december 31-ig maradt a NASA kötelékében. Ekkor, 74 évesen vonult nyugalomba, bár továbbra is bejárt az űrhivatalba dolgozni. Lényegében élete végéig aktív maradt.

Végül 2018. január 5-én tüdőgyulladása szövődményeivel nem tudott a 87 éves szervezet megbirkózni és távozott az élők sorából. Younggal a klasszikus nagy űrhajós generáció egyik legutolsó tagja távozott, előrevetítve, hogy a különböző amerikai elnökök által ismét és ismét belengetett új holdraszállás egyre csúszó időpontjakor már nem lesz az élők sorában olyan veterán űrhajós, aki egykor járt a Hold felszínén...

Kapcsolódó cikkek:
Az elfeledett program: 40 éve startolt a Gemini-3 (2. rész)
Kettős randevú: 40 éve repült
a Gemini-10 (1. rész)
Kettős randevú: 40 éve repült
a Gemini-10 (2. rész)
Jelmezes főpróba: 35 éve repült az Apollo-10 (1. rész)
Jelmezes főpróba: 35 éve repült az Apollo-10 (2. rész)
Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (1. rész)
Csalódásból erény: 35 éve repült az Apollo-16 (2. rész)
A történelem legvakmerőbb próbarepülése – 30 éve startolt az első Space Shuttle (1. rész)
A történelem legvakmerőbb próbarepülése – 30 éve startolt az első Space Shuttle (2. rész)
A történelem legvakmerőbb próbarepülése – 30 éve startolt az első Space Shuttle (3. rész)
AZ EURÓPAI ŰRTEVÉKENYSÉG (24. rész): A NASA európai űrlaboratóriuma