Az első hibátlan repülés: 45 éve repült a Mercury-8

A Mercury program már rég véget ért, ha a céljainak teljesítését vesszük. Azonban a politikai szükségszerűség mégis azt diktálta a NASA-nak, hogy folytassa. Ezért szállt fel a Mercury-8 .

1962 végére a nagy csata már lezajlott. Gagarin meg is nyerte a Mercury/Vosztok meccset, az ember űrbe juttatásának szenzációja immár tegnapi újsághírré öregedett. A Mercury program célkitűzéseit gyakorlatilag már Glenn teljesítette: járt amerikai űrhajós fenn az űrben, igaz nem elsőként. A program folytatásának rendes keretek között már nem nagyon volt értelme. Ám Kennedy bejelentette az Apollo programot, ezzel elindította az űrversenyt, a szovjetek pedig Tyitov egynapos – 17 keringéses – repülésével csattanós balegyenest vittek be a NASA állára. Az űrügynökség – és vele Amerika – teljesítménykényszerbe került a világűrt illetően, mindenképpen mutatni kellett még valamit, ha mást nem, hát valamiféle fejlődést.

Egy „hosszú” – 3-nál több keringéses - Mercury repülés előkészületei már Glenn leszállása után megkezdődtek. A NASA is szeretett volna eljutni 18 keringésig (azaz 1 teljes napig, és persze eggyel több körig, mint Tyitov). De a műszaki realitások ettől nagyon messze voltak, már a tervezés legelső fázisában is logikusnak tűnt egy közbenső lépést, egy 7 keringéses repülést beiktatni. Erre elsősorban technikai oldalról volt szükség: a Mercury űrhajó nem véletlenül végzett 3 keringést az előző két repülésen, ugyanis mindössze ennyire tervezték a rendszereinek élettartamát. Egy időtartam-duplázáshoz több elektromos energia, több oxigén kellett (illetve meg kellett oldani a kabin túlzott gázvesztésének megoldását) és újra kellett szervezni a mentési műveleteket is, lévén egy 6-7 körös repülés esetén a leszállóhely áttevődött a Csendes-óceánra.

Végül a mentési és műszaki megfontolások a 7 keringéses repülésből 1 kört lecsippentve, 6 Föld körüli fordulatnál álltak meg. A két kritikus pont az áramellátás és a mentés volt a megfontolások között. A legtöbb áramot a stabilitást biztosító helyzetszabályzó kormányrendszer szinte folyamatos működése fogyasztotta, viszont a tervek szerint a repülési idő egy komoly részében a stabilizálás földi (manuális) távirányításával akartak kísérletezni, így a folyamatost felváltó szakaszos működés kevesebb áramot igényelt. Ez a módosítás, párosulva az 1 keringés törlésével, már lehetővé tette, hogy az áramigény a megfelelő keretek között maradjon – a biztonsági tartalékkal is kalkulálva. A 6 keringéses repülés mellett mégis a mentés körülményei miatt döntöttek. A leszállóhely mindenképpen a végtelen Csendes-óceánra esett, de a 6. kör pályája Midway mellett 440 kilométerrel húzódott és az ott levő támaszpont hadihajói elegendőnek mutatkoztak a leszállás utáni mentéshez. Hogy ne kelljen még a fél flottát az óceán nyílt vizeire vezényelni, a 6 keringéses verziót véglegesítették. Viszont a sok probléma nyilvánvalóvá tette, hogy a felszállásra csak viszonylag nagy szünet után, 1962. szeptemberében kerülhet sor. A küldetésre a még nem repült két Mercury űrhajósjelölt közül Wally Schirrát jelölték ki.

Schirra – élve az elődei által kitaposott szokásjoggal – Sigma-7-nek keresztelte az űrhajóját. A szigma a tudományokban az összegzés jele, ami beszédes név volt. A soron következő Mercury-út célja inkább az addig gyűjtött mérnöki tapasztalatok összegzése, a Carpenter által elrontottak újbóli próbája, mintsem tudományos adatok gyűjtése volt. Schirra ennek adott kifejezést a névválasztással – és persze a reményének, hogy az összegzés sikerrel zárul. A repülést tovább késleltette egy Csendes-óceán feletti, magaslégköri nukleáris teszt, amely során a Van Allen-öv mellett még egy átmeneti sugárzási öv jelent meg a keringési pályán, amelynek a szétoszlását ki kellett várni. A startot végül 1962. október 3-ra tűzték ki.

Az Atlas rakéta felszállás közben rakoncátlankodott egy kicsit (váratlanul elkezdett a hossztengelye körül elfordulni), ám a probléma a biztonsági limiten belül maradt, így végül a Mercury utasa az űrbe juthatott. A Sigma-7 hordozójának utolsó fokozata végül 10 másodperccel tovább működött, ezért a tervezettnél kissé nagyobb sebességre tett szert, egyben a pályája is magasabbra sikeredett, így sebességi és magassági rekord született. A repülés első részén Schirra előbb stabilizálta a rakéta leválása után kissé himbálózó kabint, majd letesztelte az irányító fúvókák kézi, félautomata és automata üzemmódjait. Ezután a hőmérséklet-szabályzóval „ismerkedett meg” a pilóta: először nagyon melege volt, majd némi állítgatás után kis híján megfagyott; időbe telt, míg megszelídítette a műszert. Már egészen Ausztráliánál járt, amikor először volt ideje hosszabban otthagyni a műszereket és kipillantani a Földre. A kenguruk földjén éppen zivatar ideje volt, Schirra villámokat figyelhetett meg.

Az első két körben a Mercury űrhajó automata üzemmódban repült (gyakorlatilag irányítottan sodródott a pályáján), amit az űrhajós tréfásan csimpánz-üzemmódnak nevezett el, utalva az első Mercury próbákra, ahol csimpánzok ültek a kabinban. Az űrhajó üzemanyag-fogyasztása így minimális maradt, Carpenter repülésének hibáját máris kiigazítva. Később áttértek a félautomata, majd a manuális irányításra, amelyhez az éjszakai félteke fölött az űrhajósnak a csillagok alapján kellett betájolnia magát, ami elsőre nehezen ment. De a Hold és a Jupiter is besegített. Később újra „csimpánz-üzemmódba” kapcsolták a Mercury-t és eközben Schirra is találkozhatott a szentjánosbogarakkal (a John Glenn által felfedezett jelenséggel, amelyet minden bizonnyal a kabin faláról leváló és a napfény által megvilágított zúzmara hozott létre). Az út során felváltva következtek a kontrollált és a sodródásos periódusok, a vezérlőrendszer be-, ill. kikapcsolt állapotai.

A harmadik körben némi kísérletezésre is sor került. Schirra egy fényképezőgéppel az Amerikai kontinens felett készített képeket, majd a sugárzásértékeket mérte meg egy kézi doziméterrel. Az utóbbi mérések megnyugtatóak voltak: a mért értékek alig érték el a műszer érzékenységét. Később egy nagyobb ballonműholdat kellett volna megkeresnie az űrhajósnak az ablakon át, ám ez a kísérlet sikertelen maradt. A harmadik keringés során dőlt el, hogy valószínűleg végigvihető lesz mind a hat fordulat.

A negyedik körben egy újdonság mutatkozott be. A világ első elő rádióközvetítése zajlott az űrből, amikor John Glenn és Schirra rádióforgalmazását az amerikai rádióadók két percig közvetítették a hallgatóknak. A hátralevő időben már nem sok dolog történt, csak az egymás után következő rádióállomások vették az űrhajós rutinszerű bejelentkezéseit és az „unalmas” jelentéseket a rendszerek tökéletes működéséről. Carpenter repülésével ellentétben a manőverezéshez használt üzemanyag 80 százaléka megvolt még, és amikor a leszállási műveletek megkezdésekor az irányítás felajánlotta segítségét a checklisthez, Schirra elutasította azt. 8 óra 52 perc repülést követően a Sigma-7 letért a pályájáról. Következett a légkörbe lépés. Schirrának volt lélekjelenléte még az izzás „tudományos” megfigyelésére is, eszerint egészen a pezsgősárga izzásig hevült a levegő odakinn. Végül a leszállás mindössze 7 kilométerre történt a kijelölt ponttól (a kirendelt Kearsarge romboló matrózai még a visszatéréskor a kabin keltette hangrobbanást is hallották).

Schirra repülése tökéletesre sikerült, a NASA minden csorbát kiköszörült, amit az előző repülésen Carpenter hibái okoztak. A rutinosodást pedig talán Schirra egy repülés közbeni üzenete jelezte, amikor arról kérdezték: milyen érzés az űrrepülés egy magasban végrehajtott repülőgépes küldetéshez képest? „Ugyanaz a régi nóta, semmi újdonság”. (Képek: NASA)

Kapcsolódó cikkek:
Walter Schirra: élt 84 évet
Űrrepülés amerikai módra: 45 éve repült a Friendship-7 (1. rész)
Űrrepülés amerikai módra: 45 éve repült a Friendship-7 (2. rész)
400 kilométeres eltévedés: 45 éve repült a Mercury-7