A NASA Gemini programja felemás pillanatokat hozott gazdái számára. Világraszóló sikerek és aggasztó kudarcok egyaránt jellemezték. A Gemini-11 azért indult, hogy a csorbákon köszörüljön.
Egyre fogyott a Gemini programban hátralevő küldetések száma, pedig a Holdra szállásokhoz minél több, minél gyakorlottabb legénységre volt szükség. Ám a Gemini-10-ig bezárólag az egyik legfontosabb feladat, az űrséta tekintetében semmit nem tudtak felmutatni az amerikaiak. Talán ezért is utasították el az „Érjük el már a Geminivel a Holdat” típusú ötleteket.
Bármilyen furcsa, volt realitása annak, hogy felmerüljön ez az alapvetően elég eretnek gondolat. Borman és Lovell már igazolta, hogy az űrhajósok egészségesen túlélnek egy két hetes űrutazást, űrhajójuk pedig azt bizonyította, hogy képes is életben tartani a legénységet egy hosszabb úton (mondjuk holdutazáson). Youngnak és Collinsnak pedig azt sikerült kipipálnia a tervezett feladatok közül, hogy az Agenával való sikeres összekapcsolódás után ezzel a második hajtóművel sikeresen emelhető az űrhajórendszer pályamagassága. Ebből hamar adódott a gondolat, hogy ha az Agena utolsó deci üzemanyagát és utolsó newtonnyi tolóerejét is kicsikarják, úgy a Gemini-Agena páros pályája megemelhető annyira, hogy célba lehessen venni a Holdat. Persze a Holdnál semmi csinnadratta nem kerülhetett a tervbe, az űrhajó egyszerűen megkerülte volna a Holdat a gravitáció törvényei által kormányozva, majd visszatért volna a Földre, mint ahogy Barbicaine elnök lövedéke is visszatért Verne könyvének lapjain.
Bár a NASA többször is bátran vállalkozott első hallásra meghökkentőnek látszó feladatokra, ezúttal mégsem tette. Inkább volt szükség a dokkolásban és az űrsétában gyakorlott személyzetekre – és a bizonyosságra, hogy az átlagos képességű űrhajós ezt egytől-egyig meg tudja majd tenni – mint a Hold elsőkénti elérésének kockázatos dicsőségére.
A műveleti terv mindazonáltal igen ambiciózus volt és a korábbi kudarcok ellenére meg volt spékelve új műveletekkel is. Elsőként rögtön mélyvíz várta az űrhajósokat: mindjárt az első keringés során dokkolniuk kellett az Agenával. Erre azért volt szükség, mert a majdani holdutazásokon a holdfelszínről visszatérő holdkomp utasai vélhetően nem voltak bővében az időnek (a holdkomp készleteit a végletekig a lenn tartózkodásra koncentrálták a mérnökök), minél hamarabb dokkolni kellett a fenn keringő parancsnoki egységgel. A Gemini-11-nek kellett igazolnia, hogy milyen gyorsan sikerülhet a dokkolás. Ehhez az egész Gemini program legszorosabb startmenetrendjét dolgozták ki, az indítási ablak mindössze 2 másodperces (!) volt.
Feladat volt természetesen egy űrséta is, ezúttal mesterséges gravitációs kísérletek részeként. A másodpilótának egy kötelet kellett rögzítenie az Agenán, így tartva a célrakétát még a szétkapcsolódás után is összeköttetésben a Geminivel. Elméletileg a rendszer megforgatásával mesterséges gravitációt lehetett előidézni. És legvégül még egy – az űrhajósokat nem igazán megterhelő – feladat várt a legénységre: az első infravörös fotókat készíthették el a Földről a keringés során. A feladatra Charles „Pete” Conrad parancsnokot – a Gemini-5 másodpilótájaként már egyszer repült „veteránt” – jelölték, míg a másodpilóta Conrad testi-lelki jó barátja, Dick Gordon lett. A feladat adva volt, a NASA nem is teketóriázott: a Gemini-11 számára mindössze 7 héttel az előző start utánra tűzték ki a repülést.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
Kettős randevú: 40 éve repült
a Gemini-10 (1. rész)
Kettős randevú: 40 éve repült
a Gemini-10 (2. rész)
Lovagold meg, cowboy! – 40 éve repült a Gemini-11 (2. rész)
Az űrhajó szépen tette a dolgát, semmiféle hiba nem lépett fel, az űrrepülés folyamata lassan csordogált előre.
