A NASA-ra nehezedő iszonyatos nyomás (a szovjetek minden áron való megelőzésének igénye) ellenére az űrhivatal vezetése hideg fejjel gondolkodott. A Hold elérése érdekében vettek egy nagy lélegzetet és belevágtak egy látszólag felesleges programba, a Geminibe.
A Vosztok-Mercury meccset amolyan igazi adok-kapokként fogták fel Amerikában, a közvélemény szerette volna, hogy az amerikai űrhajósok is mindenáron érjék el, amit szovjet kollégáik megtettek. A behoznivaló elég jókora volt. Az utolsó Vosztok repülésen Vlagyimir Bikovszkij 54 perc híján öt napot töltött odafenn, sőt a vele párhuzamosan repültetett első űrhajósnő, Valentyina Tyereskova is három napot. A két űrhajós már egy kezdetleges randevúkísérlet részese is lehetett. Ezzel szemben Gordon Cooper az utolsó Mercury repülésen „mindössze” 22 Föld körüli fordulatig jutott, űrhajója pedig eljutott teljesítőképességének végső határáig.
Ha ez még nem lett volna elég, a NASA vezetőinek vállát – igencsak – terhelte a Kennedy által kitűzött feladat, a Hold elérése. A megoldás pofonegyszerűnek látszott: a két kihívásra egyszerre kell választ adni. A Mercury űrhajóból látványos eredményeket kisajtolni már nem lehetett (pedig sokan kardoskodtak egy háromnapos repülésért, amivel valamelyest közelebb kerülhettek volna az amerikaiak a szovjet időtartamrekordokhoz) és a holdrepülés legfontosabb követelményeinek való megfelelést is bizonyítani lehetett. A NASA kiadta tehát a jelszót: új űrhajó kell.
1961. decemberében a hidegháborús fenyegetéstől rettegő amerikai szenátorok zöld utat – de ami fontosabb: pénzt - biztosítottak Amerika immáron harmadik, párhuzamosan futó emberes űrprogramjához, a Geminihez. A kulcs egy többszemélyes, manőverezhető, űrséták megtételére alkalmas űrhajó létrehozása volt. A szakemberek szerint ugyanis a holdrepüléshez nem volt elég egy ember (ezért kellett a többszemélyes kialakítás), a holdűrhajó nyilvánvalóan több modulból épült fel, ezért dokkolásokra volt kilátás (ami elengedhetetlenné tette a hajó önálló manőverezését) és persze az út végén az űrhajósoknak ki kellett szállni a holdfelszínre (amihez mind az űrhajósnak, mind az űrhajónak képesnek kellett lennie egy űrsétára). Mindezeket a képességeket bizonyítani kellett, mert nélkülük hiába volt az Apollo-program bármelyik célkitűzése is.
A NASA a Mercury technológiai alapjaira építve belefogott tehát az új űrhajótípus, a Gemini (Ikrek) fejlesztésébe. A formájában a Mercury kabint idéző, ám technikai megoldásait illetően teljesen új dimenzióba lépő kabin hamar az űrhajósok kedvencévé vált, rögtön el is nevezték kétüléses sportkocsinak. Pedig a kabin utastere valójában alig volt nagyobb, mint egy igazi autóé és az irányítás két hetes utat is tervezett ebbe a szűk térbe. Az egyik legfőbb változás, ami a kabint is érintette, hogy a berendezések belső elhelyezése helyett a tervezők megpróbáltak minél több rendszert kivinni a kabinból. A Gemininél megszületett a teljesen különálló service modul (műszaki egység). Újdonság volt az energiaellátás rendszere is: megjelent az üzemanyagcella, a hidrogén és oxigén reakciójával működő áramtermelő egység, ami a mai napig fontos szerepet játszik az űrhajók áramellátásában. A legnagyobb újdonságot azonban az űrhajó palástjába épített kis kormányfúvókák jelentették, mellyel az űrhajó térbeli helyzete, sőt pályája az űrhajósok által volt megváltoztatható.
Újdonság volt a hordozóeszköz is. A Mercurynál használt Atlas rakéta nem volt elég erős a Mercuryhoz képest közel duplájára növekedett tömegű űrhajó pályára állításához, ezért más után kellett nézni. A keresés a szokásos módon történt: a NASA a hadsereg interkontinentális ballisztikus rakétáinak arzenáljában nézhetett körül és választotta ki a Titan II rakétát.
A problémák egészen odáig fajultak, hogy még az első Gemini repülés előtt, az elköltött dollárszázmilliók ellenére felmerült a program törlése is. Nagyon rosszul jött a NASA-nak az is, hogy Gordon Cooper repülését követően a fejlesztések csúszása miatt nem tudtak felmutatni szinte semmit, míg a szovjetek továbbra is erőtől duzzadó kísérleteket végeztek. És szovjet részről elstartolt már az első többszemélyes űrhajó is (a Voszhod-1), a Gemini ebben is csak második lehetett.
Folytatjuk…
De a Gemini program nem indult sikertörténetnek. A fejlesztéseknél csak a Mercury-s tapasztalatokra lehetett támaszkodni, amelyek viszont kevésnek bizonyultak az új követelmények kielégítésénél. Ez egyenesen vezetett a program csúszásához, amelyet megakadályozandó számolatlanul vették igénybe a túlórákat. Ez viszont a költségvetés túllépéséhez vezetett, így a NASA ördögi körbe került. A honatyák ekkor ógva-mógva a költségtúllépés mellett döntöttek, de a Gemini nem hálálta meg a belé helyezett előzetes bizalmat. A következő probléma a Titan II-vel merült fel. A rakéta húsz felbocsátásából tízszer robbanás, vagy a szerkezet törése lett a végeredmény egy alattomos vibrációs probléma miatt.
A személyzetes repülések előtt immár hagyományosan automata üzemmódban elvégzett Gemini-1 és Gemini-2 startjai mintaszerűen sikerültek, igaz az már kissé tragikomikus volt, amikor az egyébként igyekvő amerikaiak ellen még az időjárás is összeesküdött. A Gemini-2 startját hetekkel kellett elhalasztani a Florida felett átvonuló hurrikánok miatt. Amerika balszerencséje 1964-ig tartott. Az 1965-ös esztendőben – legfőképpen a Gemini program beérésének köszönhetően – fordult a kocka.
A világ egyik leggazdagabb kormányügynöksége. A technikai tudás gyűjtőhelye. A világűr meghódításának élcsapata. Működésének 45 esztendeje alatt ilyen és ehhez hasonló jelzőket sikerült kivívnia a születésnapját most ünneplő Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalnak.
