Szinte axiómaszerű, hogy annak az államnak, akinek nagyhatalmi ambíciói vannak, „kell lennie” űrprogramjának is. Ám van ahol ezt nem ragozzák túl. Nagy-Britannia például mindössze egyetlen műholddal bizonyította képességét és ezzel le is tudta ezt a „kötelezőt”.
Valamire való nagyhatalomnak két dolog biztosan megvan: az atombomba és valamilyen űrprogram. Vagy legalábbis így volt ez a 60-as, 70-es években. Az atombomba birtoklóiból létrejött egy elit klub – az USA, a Szovjetunió, Anglia, Franciaország, Kína –, akiknek a világűr elérésében is élen kellett járniuk a Szputnyik-1 óta politikai evidenciaként kezelt "aki az űrbe képes juttatni egy tárgyat, az a Föld bármely pontját képes bombázni" elv miatt. A Szovjetunió és az USA külön versenyt vívott az első helyért, a többiek a dobogóra jutásért mérkőztek. De ez is hamar eldőlt, a franciák futottak be a harmadik helyre az Asterix-szel – és az űreszközt pályára állító Diamant–1-gyel, Kínának és Angliának maradt a „tisztes helytállás” (az már más kérdés, hogy szégyenszemre a "csak" a technikában való jártasságát fitogtató Japán még beelőzte őket). Kína 1970. április 24-én jelentette be az első orbitális sikerét a Vörös Kelet/Hosszú Menetelés-1 párossal. A lassan fogatlanná váló brit oroszlán az atomklubból utolsóként vette az akadályt: 1971. október 28-án pályára állították a Prospero műholdat.
Ehhez a teljesítményhez persze ugyanaz kellett, mint a konkurenciának: egy megfelelő hordozórakéta, a rakétaindító infrastruktúra és persze maga a műhold. A legnagyobb erőfeszítés természetesen ezúttal is a rakéta elővarázsolása volt, igaz a britek szerencsések voltak – ahogy a Manhattan-tervből lepotyogó morzsák elegendőek voltak egykor az atombombához –, az amerikaiaktól kaptak némi technikai alapot. A "minél előbb fejlesszünk atomhordozó eszközt" versenyben a két szoros szövetséges megállapodott, hogy az USA egy nagy hatótávolságú interkontinentális rakétát fejleszt önállóan, míg ennek eggyel lebutított, közepes hatótávolságú változatát közösen fejlesztik. Ez utóbbi fejlesztésnek eredménye lett a Blue Streak rakéta. A rakétát Kelet-Angliában telepítették is, sőt a gyártás is Angliában, a De Havilland repülőgépgyár egyik üzemében volt. Aztán a fejlődés hamar átlépte ezt a hordozóeszközt, de a vele szerzett technológiai tudás ott maradt az angol mérnököknél.
Az újsütetű tudással a britek beszálltak a European Launcher Development Organization nevű projektbe, ahol Franciaországgal, Olaszországgal és Nyugat-Németországgal közösen egy európai rakéta fejlesztésén kezdtek dolgozni. Aztán 1964-ben, egy munkáspárti kormányváltást követően Anglia kihátrált minden költséges programból, így ebből a rakétafejlesztésből is. Az európai rakéta egyetlen példánya startolt Guyanaból, hogy rövid repülés után a dzsungelben roncsként végezze pályafutását, kudarcával derékba törve a nemzetközi együttműködést is, a Blue Streak pedig visszakerült a britekhez. Az új kormány először leállította a további rakétafejlesztést. Válság volt, át kellett tekinteni, mire érdemes pénzt költeni. Aztán hamar jóra fordult a széljárás, az új kormány a technológiai kutatásoktól, csúcstechnikai fejlesztésektől várta az országot a bajból kirántani képes megváltást. Mint fontos fejlesztési irány – vagy ha úgy tetszik új nemzeti prioritás –, egy új rakétaprogram is szerepelt a kormány terveiben, a Black Arrow. A feladatot a Brit Védelmi Minisztérium egy ügynöksége, a farnborough-i reptéren települt Royal Aircraft Establishment (RAE) kapta. Persze, hogy az angol űrrakétaprogram sokkal inkább volt egy politikai petárda, mint őszinte szándék, sokkal jobban jelzi a programra szánt pénzösszeg nagysága, 9 millió font.
A RAE mérnökei szerencsére mit sem törődve a komolytalan költségkerettel, úgy gondolták összeszedik mindazt, amit Britannia a rakétatudományokról tud és képesek lesznek komoly űrrakétát összehozni. Az alap a Blue Streak és a legendás V-bombázók fegyverzeteként rendszeresített légi indítású atomhordozó, a Blue Steel lett, e két rakétából gyúrt egyet a mérnökcsapat. Hamarosan elő is állt egy három fokozatú hordozórakéta. Az első fokozat – amely a Blue Streak egyenás ági leszármazottja volt – egy darab Gamma 8 jelű hajtóművet kapott, amely 26 tonna tolóerőt szolgáltatott kerozin és hidrogén-peroxid égetésével. A hajtóműnek 8 égéstere volt, amelyek közül négy hajtóműharangja állítható volt, így oldva meg a rakéta pálya menti kormányzását. Ezzel és a hajtóanyag/oxidálóanyag tartályainak elhelyezésével (alul a hajtóanyag, felül az oxidálóanyag valamint a tolóerővektoros kormányzás) az angolok a korabeli német és a későbbi amerikai rakétaépítési filozófiát vették át, mellőzve a költséges kísérleteket saját megoldásra. A második fokozat kisebb teljesítményű hajtóművet, a Gamma 2-t kapta meg. Ez már csak negyedakkora tolóerőt szolgáltatott és csak négy égéstere volt. A harmadik fokozat azonban merőben más volt, a Black Arrow szilárd hajtóanyagú hajtóművet kapott, a Waxwing-et. A Waxwing is kapcsolódott a Blue Streakhez, egy kísérleti eszköz volt az atomhordozó robbanófejeinek visszatérési sebességének növelésére. A mérnökök kissé változtattak a hajtóanyag összetételén – és megfordították a repülési irányt, a fokozat bekapcsolásakor nem a földfelszín felé, hanem felfelé nézett a repülési irány –, és elegendő tolóerőt kaptak, hogy egy kb 130-140 kg-os tárgyat egy nagyjából 200 km magas Föld körüli pályára állítsanak.
(Folytatjuk!)
Kapcsolódó cikkek:
A valaha volt legrövidebb űrprogram – 40 éve startolt a Prospero (2. rész)
Brit űrügynökség alakul
Bejelentették a Brit Űrügynökség megalakulását
Viszonylag keveset hallunk az északi szomszédunkban zajló űrkutatásról. Most folytatjuk sorozatunkat, amelyben olyan országokat veszünk sorra, ahol sokan olvassák az Űrvilágot.
