Hazánk várhatóan 2004-ben az Európai Unió tagja lesz, s a tárgyalások jelenlegi állása szerint néhány éven belül az Európai Űrügynökséghez (ESA) is csatlakozhatunk. Sorozatunkban az európai űrkutatás történetével ismerkedhetnek meg az ŰRVILÁG Olvasói. A hatvanas-hetvenes években az Öreg Kontinens menthetetlenül lemaradt a rakétafejlesztésekben, viszont egyre megbízhatóbb műholdakat épített.
Az ELDO derékba törésével megszűnt annak lehetősége, hogy Európa saját rakétával állítson pályára közös, európai műholdakat. Óriási szerencse, hogy az ELDO mellett 1962-ben egy átfogóbb szerződés is köttetett a tagállamok között, amivel létrejött az Európai Űrkutatási Szervezet. Így ugyanis a műholdak fejlesztése tovább folyhatott.
A műholdfejlesztés a tudományos és technikai eredményen kívül még egy haszonnal járt: az országok megtanulhattak együttműködni egymással. És ez nagyon fontosnak bizonyult az európai űrkutatás jövőjét illetően.
Az ESRO tagországai együttműködésének hála 1964 és 1974 között hét műholdat állíthattak Föld körüli pályára, bár amerikai indítóhelyről, amerikai rakétával. Az Európai Űrszervezet profilja így teljesen átalakult. A közös munka a műholdak fejlesztésére, az olcsón elérhető tudományos adatok maximalizálására szorítkozott. Ha pedig egy-egy terv adódott, melynek keretében komolyabb tudományos eredményeket lehetett volna elérni, hát több pénzt szántak rá a tagországok.
Az ESRO székhelye eleinte Párizsban, majd Neully-sur-Seine-ben (szintén Franciaországban) volt. Az ESRO három központ munkáját fogta össze és koordinálta. Ezek az ESTEC (European Space Research and Technology Center – Európai Űrkutatási és Technológiai Központ), az ESOC (European Space Operation Center – Európai Űrtevékenységek Központja) és az ESRIN (European Space Research Institute – Európai Űrkutatási Intézet). Az ESTEC a műholdfejlesztésekért volt felelős, Hollandiában működött; az NSZK-beli ESOC a műszaki és tudományos adatgyűjtésért, valamint a műholdak követésért és irányításáért volt felelős; míg az ESRIN inkább az elméleti természetű és laboratóriumi kutatásokat felügyelte.
Szóval végre létrejött egy bevált struktúra, ami működött, amire építeni lehetett. Az ESRO műholdjainak túlnyomó többsége sikerrel járt, a tagállamok űrkutatása szárnyra kapott. (Nyugat-Németország az Egyesült Államokkal közösen építette meg Helios-1 napszondát, de a Helios-2 már főként európai együttműködésekkel valósult meg.)
Míg a rakétaprogram alábbhagyott, Európa fejlett tudományos műholdakat gyártott, az ESRO-tagországok közti együttműködés pedig egyre gördülékenyebben folyt.
Hazánk várhatóan 2004-ben az Európai Unió tagja lesz, s a tárgyalások jelenlegi állása szerint néhány éven belül az Európai Űrügynökséghez (ESA) is csatlakozhatunk. Sorozatunkban az európai űrkutatás történetével ismerkedhetnek meg az ŰRVILÁG Olvasói. Ezúttal megtudjuk, hogy az Europa rakéta sikertelensége gyakorlatilag az ELDO-t is megbuktatta.
