Mind a szovjet, mind az amerikai szakértők a holdraszállás előkészítését a hordozórakéták és az űrhajók fejlesztésével párhuzamosan a Hold felszín közeli részleteinek megismerésével végezték.
Az amerikai Ranger szondák 1964–65-ben, holdi becsapódásaik előtt az utolsó másodpercig közvetítették tévéképeiket a közeledő felszínről. 1965-ben a szovjet holdszondák azonban sorozatosan becsapódtak a felszínbe, csak 1966 januárjában sikerült rakétás és ballonos fékezés után a Luna-9-nek simán leszállnia a Holdra és szép panorámaképeket közvetíteni a Földre. Ezt is az amerikaiak előtt hajtották végre a szovjetek.
A Luna-9 szovjet holdszonda másodpéldánya a Lavocskin-cég múzeumában Moszkvában.
Ugyanebben az évben Hold körüli pályáról vizsgálta a Hold talaját több szovjet Hold-műhold, ismét megelőzve a konkurens hasonló feladatú űreszközeit. Az év végén pedig a Holdra leszálló következő szovjet űrszonda már panorámaképek készítése mellett a talaj mechanikai tulajdonságait és összetételét is mérte.
Az amerikai Surveyor leszálló szondák 1966-67-ben szintén a talaj tulajdonságait tanulmányozták a Hold felszínén, a Lunar Orbiterek pedig Hold körüli pályáról készítettek részletes képeket az Apollo emberes űrhajók tervezett leszállóhelyeiről. A szovjet és amerikai holdi vizsgálatok azt mutatták, hogy az embert szállító űrhajók nem fognak elsüllyedni a Hold felszínét borító portakaróban, mert az meglehetősen keménnyé cementálódott össze a kozmikus sugárzás hatására.
Elkezdődhetett hát az űrhajósok felkészítése és a holdi űrhajók kísérleti repülése, hogy a holdutazásokat már 1968-ban meg lehessen valósítani. Azonban az 1967-es év mind az amerikaiaknak, mind a szovjeteknek tragédiával kezdődött. Januárban, az Apollo-1 űrhajó űrhajósokkal történő kipróbálásánál egy elektromos szikra miatt tűz ütött ki a kabinban. A bent lévő három asztronauta (Grissom, White és Chaffee) megkísérelte a kabin ajtajának nyitását. Azonban a nyitószerkezet lassúsága miatt a menekülés nem járt sikerrel, a tiszta oxigén légkörben eluralkodó hatalmas tűzben életüket vesztették. A katasztrófa miatt át kellett alakítani az Apollo kabin ajtaját gyorsan nyithatóra, és légkörét az indulásig közel földfelszíni összetételűre változtatták. Ezt a légkört az indítás után fokozatosan tiszta oxigénesre váltották.
Az Apollo-1 parancsnoki kabinja a tűz utáni szétégett állapotban, 1967 januárjában.
1967 áprilisában a Holdhoz repülésre tervezett szovjet Szojuz egynapos Föld körüli próbája végződött tragikusan. Az űrhajón a start után egy sor műszaki probléma jelentkezett: nem nyílt ki a napelemszárny az egyik oldalon, és az irányítórendszerben is zavarok mutatkoztak. Ezért a következő űrhajó startját elhalasztották, amelyen három kozmonautának kellett volna indulnia Föld körüli pályára. A terv az volt, hogy dokkolás után ketten szkafanderben átszálltak volna a másik űrhajóra, és azzal tértek volna vissza a Földre. A kísérlet előgyakorlat lett volna a holdexpedíciós repülésre, amelyen a Holdról felszálló űrhajósnak a világűrön keresztül kellett volna beszállnia a parancsnoki kabinban lévő társához. A bukdácsoló Szojuz űrhajón nem töltődtek az akkumulátorok, ezért a repülést kényszerleszállással kellett befejezni. Másnap az űrhajónak nem sikerült automatikusan lefékeződnie. Komarov űrpilóta csak két Föld körüli fordulat után kapott engedélyt a kézi módszerrel történő fékezés végrehajtására. A légkörbe belépő űrhajó szabályosan három részre vált és a kabin ereszkedni kezdett. A kihúzó ejtőernyő azonban nem tudta a fő ejtőernyőt kinyitni. Az automatikusan üzembe lépő tartalék ejtőernyő pedig, mivel a kihúzóernyő aerodinamikus árnyékában volt, nem nyílt szét. Az űrkabin óriási, 180 km/óra sebességgel a földbe csapódott, szétesett, a maradékok kigyulladtak, Komarov pedig életét vesztette.
A szovjet Szojuz űrhajó pályáról történő lefékezés utáni szétválása. A bal oldali műszaki és a jobb oldali orbitális egység elég a légkörben, a középső űrkabin ejtőernyővel száll le.
Szojuz-1 becsapódás utáni égése 1967. április 24-én.
A Szojuz tragédiája utáni ellenőrzések kimutatták, hogy a főernyő túlságosan be volt szorulva a tartályába, és ugyanez a hiba a másik űrhajó kabinjának vizsgálatánál is fellépett. Komarov tartaléka az űrkísérletben Gagarin volt, akit szervezési erőfeszítéseinek eredményeképpen beválasztottak a szovjet holdexpedíciós űrhajósok csoportjába. A szovjet űrhajózási gyakorlat szerint a következő űrútra a tartalék indulhatott. Ez azt jelentette, hogy a hibák kijavítása után Gagarinnak kellett volna a következő űrhajóval Föld körüli pályára repülnie. Gagarin második startja azonban a Szojuz program másfél éves csúszása, újabb, űrpilóták nélküli ellenőrző próbák, több automatikus űrrepülés miatt tolódott.
Gagarin űrrepülését egy tragédia véglegesen megakadályozta: a Föld első űrhajósa 1968. március 27-én a szokásos gyakorlások során végrehajtott repülőgépes repülésen lezuhant és életét vesztette. Sok pletyka kelt szárnyra az eset kapcsán, de a hírek közül a lezuhanás legvalószínűbb okának az tűnik, hogy súlyos irányítási hiba okozta a repülőgép földbe csapódását.
(Folytatjuk!)
Horváth András
Kapcsolódó cikkek:
Az amerikai-szovjet holdexpedíciós verseny (1. rész)
Az amerikai-szovjet holdexpedíciós verseny (3. rész)
Az amerikai-szovjet holdexpedíciós verseny (4. rész)
Négyrészes sorozatunk elején a holdexpedíciós előkísérletekről, a holdűrhajókról ejtünk szót.
