Az Ember régi vágya az űrrepülés. Az égbolt megérintése, a végső határ ledöntése.
Babilon romjai között sétálgatva még ma, 2011-ben, fél évszázaddal az első űrutazás után is láthatóak a Zikkuratu romjai, amelyet csak Bábel Tornyaként ismer a közbeszéd. Jómagam először kisgyermekként találkoztam eme karizmatikus ókori építmény történetével. Be kell vallanom, minden egyéb tartalom ellenére lenyűgözött maga a törekvés az égbolt elérésére, amely eme história központi fonala.
Fél évszázaddal ezelőtt vált valósággá az, amiről addig csak álmodhatott az Ember. Szép dolog a repülés, nehéz volna elvitatni lenyűgöző mivoltát, vagy akár a történelmi jelentőségét. De az égbolt igazi meghódítása az első űrutazással történt meg valójában. Gagarin űrrepülése új korszak hajnala volt. Egy olyan új korszaké, amelyben az Ember többé nem álmodik az ég megérintéséről, hanem útra kel, és a végső határt ledöntve eléri célját.
Ronald Reagan a „Gonosz Birodalmának” nevezte az egykori Szovjetuniót. Aligha tévedett, ám én azért megkérdezném, hogy melyik szuperhatalom nem a „gonosz birodalma” végső soron? Ahol olyan hatalmas mennyiségű emberi hatalom koncentrálódik egy állam vezetőségének kezében, hogy az adott államiság megfelel a szuperhatalom kategóriába való besorolásra, létezhet-e még egyáltalán jóság és emberség állami szinten? Sajnos nem valószínű… Egy biztos: az első embert a Szovjetunió indította útjára a világűrbe. Bármilyen is volt az egykori birodalom.
Ott, a start pillanatában, valamint az űrrepülés alatt ez a tény szinte semmit sem számított személyes véleményem szerint. 1961. április 12-én nem volt semmi más, csak egy orosz fiatalember, Jurij Alekszejevics Gagarin, egy rakéta, egy űrhajó, és a feladat: eljutni oda, ahol még senki sem járt. Nemes egyszerűséggel megfogalmazva: történelmet írni egy személyben. Egy hatalmas ország, egy nép, egy nemzet, s majdan a vasfüggöny leomlása után az egész emberiség hősévé válni…
Gagarin sikerrel járt. Nagyszerűen elvégezte a feladatát. Sokáig úgy tűnt, hogy sikeres űrrepülésével a Szovjetunió nyerte meg a hidegháború egyik csatáját. Ma azonban már tudhatjuk, hogy az egész emberiség aratott diadalt azon a bizonyos áprilisi napon a saját gyöngesége felett. Az Ember mutatta meg a világnak, hogy képes rá. Hogy immáron nem csak a Földön, hanem az égbolton is otthon van.
Az első Vosztok repülését tíz éven belül követte az első Holdra szállás megvalósulása. Az 1960-as évek volt az űrhajózás első igazi, s mindmáig egyetlen aranykora. Az Apollo-17 repülése volt az előrehaladásunk utolsó lépése. 1972 decembere óta azonban csak egy helyben járunk. Halmozunk fel tudást, tapasztalatot, ám egyazon helyben toporgunk, mint a megrettent kisgyermek. Sajnos nagyon sokszor még eme toporgás is bizonytalan és ingatag.
Az Ember első űrrepülésének ötvenedik évfordulója ugyanazt az üzenetet hordozza számomra, mint amit a legelső holdraszállás negyvenedik évfordulója hordozott két évvel ezelőtt: tovább kell lépnünk. Rendezni kéne a sorainkat, és felkészülni a tényleges továbblépésre. S amit eljött az idő, mert immáron készek leszünk rá, meg is valósítani végre-valahára a nagyszerű továbblépést.
Jómagam a Marsra mennék, amint csak lehet. Azonban nem hagynám ki a Holdat sem, mit első köztes lépést. Valamint az amerikai állami emberes űrhajózást sem sorvasztanám el, amely szintén a közeljövőben ünnepli majd fél évszázados fennállását.
Nemrégiben cikkeztünk arról, hogy megjelenhet egy új foglalkozás, az „űrhajós”. Jóslatunk bevált, a minap egy szovjet pilóta, Jurij Gagarin lett az első, aki feljutott a világűrbe. Most egy, a feleségével készült interjún keresztül megismerhetjük őt.
