A Columbia balesetének kivizsgálásakor a szakemberek arra az álláspontra jutottak, hogy ha már megelőzni nem is lehetett a hab leválását és orbiternek ütközését, akkor is lett volna lehetőség a legénység megmentésére – ha tudták volna, hogy lyuk tátong a Columbia bal szárnyán. Erre pedig a nyilvánvaló lehetőség a fényképezésen kívül: detektálni kell a becsapódást, ami a szárnyat érte.
Erre a feladatra egy kívülről nem látszó, de valójában igen fontos módosítást hajtott végre a NASA. A megmaradt űrrepülőgépek mindkét szárnyába 22 hőérzékelőt és 66 gyorsulásérzékelőt építettek be. A számok furcsának tűnhetnek, de az űrrepülőgép egy szárnyán 22 RCC-borítóelem van… Az érzékelők beépítése hosszú heteket vett igénybe, igen kényelmetlen pozícióban dolgozva:
Az új érzékelőkkel valós időben lehet majd érzékelni minden, a Columbiáéhoz hasonló rendellenességet.
Az űrrepülőgépek üzemeltetésének új feltételei szerint minden repülésen, a repülés korai szakaszában át kell vizsgálni az űrrepülőgép teljes felületét, sérükéseket keresve. Erre egyrészt maga az űrállomás ad lehetőséget (lásd később, sorozatunk harmadik részében), másrészt földi megfigyelőpontok és műholdak, de a legjobb, ha maga az űrrepülőgép rendelkezik a szükséges felszereléssel. Kézenfekvő, hogy az űrrepülőgép robotkarjának végére kell felszerelni egy műszeregyüttest, amellyel az űrrepülőgép alá is lehet nyúlni, és átvizsgálni a hővédő csempéket. A teljes felület átvizsgálásához azonban a robotkar túl rövid, meg kell hosszabbítani. Erre a funkcióra a NASA a robotkar kanadai gyártójával terveztetett egy „pótrobotkart”, amely rendelkezik a szükséges kamerákkal és lézeres műszerekkel, amelyekkel észlelhetők a hővédelem sérülései.
A robotkar meghosszabbítása 15 méter hosszú, és segítségével az űrrepülőgép aljának egésze átvizsgálható.
Fotók és grafika: NASA
Folytatjuk…
Ledneczki István
Kapcsolódó cikkek:
Az űrrepülőgépek módosításai (1. rész):
A külső tartály és környezete
Megosztás:
