Egy megvalósult Álom: 50 éve repült a Luna-1 (1. rész)

Az űrkorszak első nagy teljesítménye az első kozmikus sebesség elérése volt. A második kozmikus sebességre sem kellett sokat várni.

Alig hogy lezajlott a Szputnyikok, Explorerek és Vanguardok között az első nagy csata és velük eljutott a technika a világűrbe, a két szuperhatalom versenye dübörgött tovább, a léc pedig még magasabbra került. Az első kozmikus sebesség elérése a Föld körüli pályát adta az űrkutatók kezébe. A második kozmikus sebesség elérése – azaz bolygónk gravitációjának végső legyőzése – már sokkal látványosabb díjat jelentett: a Hold és a bolygók elérését. A legkézenfekvőbb próbálkozásnak a Hold ígérkezett, a két űrnemzet tüstént hozzá is látott a szomszéd égitest eléréséhez.

Elsőként az Egyesült Államok kutatói építettek holdszondát. 1958. augusztus 17-én az USAF (az USA légiereje) indította a Thor-Able-1-et, hogy a szonda Hold körüli pályára álljon és képeket küldjön az égitestről, főként az emberi szem által még sosem látott oldalról. A kísérlet – az akkori, kezdeti időkben nem túl szokatlan módon – nem sikerült, a rakéta 77 másodperccel a start után, 16 kilométer magasan felrobbant az Atlanti-óceán felett.

A szovjet válasz sem késett sokat, 1958. szeptember 23-án startolt Tyuratamból egy 360 kilogrammos gömb, amelyet fejlesztői arra szántak, hogy afféle hi-tech lövedékként eltalálják vele a Holdat. Ám a kísérlet az amerikaiakéhoz hasonlóan kudarcot vallott, talán annyi különbség volt a két start között, hogy ezúttal 92 másodperc után robbant fel a hordozórakéta. Mivel minden szovjet űrprogram – így természetesen a Hold elérése is – a legteljesebb titoktartás mellett folyt, a felbocsátást végző mérnökökön és néhány befolyásosabb pártfunkcionáriuson kívül senki nem szerzett róla tudomást, még nevet sem kapott (legfeljebb a Luna-1A munkanéven emlegette a pár bennfentes a továbbiakban).

1958. október 1-jén megalakult a NASA, maga alá vonva az USAF programját – rendes programhoz illően rögtön nevet is adva neki – és 11 nap múlva újra megcélozták a Holdat a Pioneer-1-gyel. Az indítás ezúttal sokkal sikeresebb volt, ám a célt nem sikerült elérni, egy programozási hiba miatt a felső rakétafokozat égésvégi sebessége kicsire, valamint a pályaszög helytelenre sikeredett és a Hold helyett egy mindössze 113 800 kilométeres földtávolpontú ballisztikus pálya sikeredett, amelynek végpontja a Csendes-óceán déli része lett.

Már másnap, 1958. október 12-én indult a másik versenyző következő névtelen szondája, amely elődjéhez hasonlóan névtelen is maradt, mivel ezúttal 104 másodperc után végzett a menetrend szerinti rakétarobbanás a kísérlettel. A Luna-1B elődjéhez hasonlóan a Luna 8K72 típusú hordozóeszközt használta, amely a Szputnyikot feljuttató R-7 Szemjorka egyenes ági leszármazottja volt, ám további fejlesztés volt szükséges, hogy sikeres holdrakétává váljon.

1958. november 8-án ismét csillagos-sávos versenyző indult, a Pioneer-2. Ezúttal a rakéta harmadik fokozata mondott csütörtököt, és 6 óra 52 perc után tűzgolyóként végezte a légkörben. Az utólag Luna-1C néven emlegetett, soros – titkos, név nélküli – szovjet próbálkozás 245 másodperc után végezte tűzgömbként 1958. december 4-én.

(Képek: NASA)

Két nap múltán Cape Canaveral-ről startolt az újabb kudarc, a Pioneer-3, amelynek irányítóegysége ismét rossz pályára állította a Holdhoz induló aprócska űreszközt, amely így 102 360 km magasból hullott vissza, hogy Afrika egén elégjen.

(Folytatjuk!)

Kapcsolódó cikkek:
Egy megvalósult Álom: 50 éve repült a Luna-1 (2. rész)