A Discovery űrrepülőgép 1990. április 25-én bocsátotta Föld körüli pályára a Hubble-űrtávcsövet, minden idők talán legnagyobb jelentőségű űrcsillagászati eszközét.
A Hubble-űrtávcső (HST) a NASA és az ESA közös programjaként indult az űrbe és életútja kalandosan alakult. A pályára állítás után a tesztek során kiderült, hogy a távcső optikája hibás. Azonban a HST egyben az egyik első olyan űreszköz volt, amelyet úgy terveztek, hogy azt a későbbiek során űrhajósok folyamtosan karbantartják majd. Ennek a koncepciónak küszönhető, hogy három évvel a start után a karbantartó űrhajósok felszerelhettek rá egy optikai korrekciós alkatrészt, amellyel az eszköz képalkotása tökéletessé válhatott. A folyamatos karbantartások révén egész a közelmúltig tökéletesen működő HST csillagászati áttörések garmadáját szállította a távcsőidőt pályázat alapján elnyerő kutatók számára. Remélhetőleg a 2008 szeptemberére tervezett – rengeteg vita után előbb törölt, majd engedélyezett – szervízmisszióval újra tökéletes lehet majd az űrkutatás történetének egyik legértékesebb eszköze.
A Szovjetunió válságának érdekes jele volt, hogy 1990. december 2-án a Szojuz TM-11 fizető utast vitt magával. Tojohiro Akijama riporter volt az első kereskedelmi Szojuz-repülés utasa, akinek a Mir űrállomásra juttatásáért és az egyhetes repülésésért a TBS japán tévétársaság 14 millió dollárt fizetett. A Szovjetunió szétesése után Oroszország vitte tovább az űrkutatási hagyományokat, igaz Bajkonur a Kazah Köztársaságé lett (az űrrepülőtér üzemeltetését államközi szerződés biztosítja az oroszok számára). A Mir űrállomás is Oroszországé lett. Az amerikaiak pedig az űrsiklóflottára alapozva az űrállomásépítést tartották a következő logikus lépésnek az űrkutatásban. (Ehhez az elvesztett Challenger pótlására megépítették a flotta ötödik tagját, az Endeavourt, amely első repülését az STS-49 küldetésen végezte 1992. május 7-én.) Az önálló űrkomplexum helyett azonban egy nemzetközi összefogásban épített űrváros kezdett kibontakozni a lehetőségek közül. Az amerikaiak ezért közös munkába kezdtek az oroszokkal és 1993 szeptemberében bejelentették a Shuttle-Mir program kezdetét. Ennek keretében amerikai űrrepülőgépek látogattak a Mir űrállomásra, hogy a majdani Nemzetközi Űrállomás építéséhez, üzemeltetéséhez és az ottani élethez minél több tapasztalatot szerezzenek.
A program első mérföldköve Szergej Krikaljov repülése volt az STS-60 küldetésen, amikor a világon mindezidáig a legtöbb időt az űrben töltő kozmonauta első oroszként repülhetett az űrrepülőgépen 1994. február 3-án. Egy évre rá, 1995. február 6-án a Discovery már azért szállt fel, hogy gyakorolja a randevút az ágas-bogas űrállomással. 1995. március 14-én az oroszok viszonozzák Krikaljov útját és egy amerikai indulhat orosz űrhajón – a Szojuz TM-21-en – a Mirre. Az Atlantis STS-71-es küldetés lehetett az első, amikor létrejött a történelmi összekapcsolódás, 1995. június 29-én. 1995 és 1998 között aztán hét amerikai űrhajós összesen 28 hónapot tölt a Miren.
1995-ben indult útjára egy űrszonda a Naprendszer legfontosabb tagjának, központi csillagunknak a részletes megfigyelésére. Az 1995. december 2-án az ESA és a NASA közös programjaként startolt SOHO (Solar and Heliospheric Observatory) a Nap–Föld rendszer 1,5 millió kilométer távolságban levő L2 jelű Lagrange-pontjába indult, hogy onnan folyamatos megfigyelés alatt tartsa a Napot. Az eredetileg 2 évre tervezett küldetés – néhány nehézség ellenére – a mai napig tart és gyakorlatilag ma is ez a valós idejű Napmegfigyelés és az űridőjárás fő információforrása.
A negyedik évtized utolsó nagy sikere a Marsnál született. A NASA a Vikinegek után 20 évvel tért vissza a vörös bolygó kutatásához. Elsőként a Mars Global Surveyor szondát indították 1996. november 7-én. Az MGS egy közepes méretű, 1 tonnás keringő egység volt, amelynek elsődleges feladata a Mars felszínének nagyfelbontású fényképek általi felderítése volt. A nagysikerű szonda programját többször meghosszabbították és egészen 2006 novemberéig szolgáltatott adatokat, amikor elveszett vele a kapcsolat.
Egy hónappal a MGS startja után egy merőben eltérő feladatú amerikai űreszköz indult a Marshoz: 1996. december 4-én a Mars Pathfinder leszállóegység és a kis Sojourner rover startolt Cape Canaveralről. A szonda úttörő volt a maga nemében: a leszállásnál szakítottak minden korábbi hagyománnyal. Fékezőrakéták helyett levegővel töltött ballonokkal fékezték le a talajtéréskor az eszközt, emellett Amerika ekkor helyezte üzembe a maga első automata mobil bolygókutató egységét is. A Pathfinder 1997. július 4-én landolt a Chryse Planitia nevű területen, ahol az anyaszonda széthajtogatta magát és legördülhetett a talajra a kis Sojourner kutatójármű. A műszerek az atmoszférára, az időjárásra, a talaj összetételére vonatkozó adatokat gyűjtöttek, ám a szonda inkább volt technológiai próba a későbbi eszközökhöz. Sikerült bizonyítani a ballonos leszállás létjogosultságát, valamint a magyar Bejczy Antal vezetésével fejlesztett autonóm irányítási rendszer működőképességét. A két szonda egyben a Marshoz való nagy visszatérés kezdetét is jelentette. A következő évtized bolygókutatása lényegében a Mars részletes felfedezésének jegyében telt…
(Folytatjuk az ötödik évtizeddel!)
Kapcsolódó cikkek:
Egy emberöltő az űrben. A negyedik évtized (1987-97 – 1. rész)
Külön nevet kapott az elmúlt 50 év a történelemben: űrkorszak. Sorozatunk ezt az 50 évet tekinti át – a teljesség igénye nélkül, egy-egy sikert felvillantva. A negyedik évtized címszavakban: Galileo, Hubble, Mir.
